„Ha intim dolgokról kell beszélni, rettegünk attól, hogy elveszítjük a másikat” – Avagy néma gyereknek az anyja sem…
Nem kell túlzottan nyitott szemmel járni, hogy feltűnjön, a hétköznapi élet milyen jelentős részét teszik ki a szexuális utalások, káromkodások, a szexszel való viccelődés, célozgatás, verbális játék, meg persze a média által ránk öntött erotika. Ennek ellenére a házaspárok, sőt a párok többsége mégis képtelen megfogalmazni a másik felé a szexuális igényeit, vágyait, álmait, amit a másik féllel szeretne leginkább átélni. Vendégszerzőnk, Hertelendy Patrícia írása.
–
A kapcsolatok tömegesen buknak el a ki nem mondott szavakon, amiket javarészt nem, vagy nem időben tanultunk meg kifejezni, másrészt rettegünk attól, hogy esetleg megbántjuk, lebénítjuk a másik felet, ha rosszul fogalmazunk.
Vékony jégen járunk, mert sokszor nincs meg a kifejezési kultúránk, nincs rendes szótárunk pont ahhoz a személyhez, akihez amúgy ezer szálon kötődünk. Így nem ritkán marad az orgazmus megjátszása, a „jajmafájafejem”, „mégdolgozomegykicsit” és a „holnapkoránkelek”, aztán az unalomig ismert kibúvók okozta félrelépések. Ebben a formában pedig nem csoda, hogy ebbe belebuknak a legjobb kapcsolatok és az emberi lelkek is.
Hogy miért nem tudunk kommunikálni?
Annak rengeteg oka lehet, de az általam megkérdezett emberek, barátok és magam is úgy voltam gyerekkoromban, hogy
„a mi szüleink tuti nem szexelnek, nem szexelhetnek, pfúúj”, így meg sem kérdeztük őket.
Amúgy, ha véletlenül szóba hozták volna a témát, az is undorral töltött volna el minket kamaszként, és az alapokításon túl arra végképp nem lettünk volna nyitottak, hogy végighallgassuk, hogy „anyu például azt szokta kérni aputól, hogy orálisan kényeztesse inkább, mert anyu azt jobban szereti, mint a behatolást”, vagy „tudod, apunak hosszú évekbe telt, de megtanulta kimondani anyunak, hogy ő hátulról szereti, és azóta sokkal jobb az egész”.
Ugye, azért ez egy kamasznak gyomorfogató lenne – még manapság is – ebben a szexszel átitatott világban? Még egy nyitott szülő is nehezen találja meg az utat ebben az időszakban a gyereke felé, nemhogy ezeket a kérdéseket taglalni tudná, ha egyáltalán lenne hozzá eszköztára.
Sokan már attól is zavarba jönnek, hogy a minimál felvilágosításnak eleget tegyenek. Így marad a nevetgélésbe fulladó iskolai felvilágosítás, a kamasz és korai felnőtt élmények egymás közti, baráti, haveri, gyakran hencegős megosztása (vagy magunkban tartása), na, meg a pornó, ami verbális szinten (is) enyhén szólva még kevesebbet tesz értünk a reális önkifejezésben.
Mindezen körök végén ott ülünk meglőve, teljesen magunkra maradva a kérdéssel: „hogy mondjam el neki, mit szeretnék, mi lenne nekem jó?”
Sorra dőlnek be a házasságok, és rettentően meg vagyunk lepve, hogy idővel megcsalnak, átvernek minket, közben magunkat sem értjük, hogy miért nem kívánjuk a szexet már hónapok óta, legalábbis a társunkkal nem?! Mert talán magunknak sem tudjuk megfogalmazni az igazi okokat, a hiányokat. Vagy ha igen, sokszor inkább tűrünk, „megerőszakoljuk magunkat”, szemünket becsukjuk, és lemerülünk a mélybe, ahol talán már nem is mi vagyunk mi, ha már ezek nem a saját vágyaink. Ha kell, egy életen át…
Hogyan mondjam el neked. Vagy neki?
Nagyon kedves barátnőm falusi nagymamája régen csak úgy megemlítette a témát egy meghittebb borsópucolás alatt:
„Kisleányom, én egész életemben undorodtam a szextől, fájt mindig is, majd' mindig sírtam.”
Ez a nagymama egyszer rajtakapta a papát, ahogy pornót néz, mert a „parabola behozta a tévébe'”, mire a mama tönkretette a készüléket, a parabolát levetette a szomszéddal, és hetekig zokogott, hogy ilyen csúnyát ő még soha nem látott. Ezt hallani kamaszlányként, és utána felszabadulni a szexben, ahhoz azért nagy utat kell megtenni, ugye?
Hát, ebből a kislányból nő lett, és mára bejárta az utat, csak túlzottan nagy áldozattal:
„Mielőtt férjhez mentem volna, alaposan kiéltem magam, sok fiú, rengeteg szex, bulik. Aztán jött a férjem, és mellette úgy éreztem, lehiggadtam, rendes, jó asszonya leszek, a gyerekeknek odaadó anyja. (Így is volt.) Bár a szex nem volt olyan fergeteges élmény vele sosem, valahogy megvoltam ezzel, idővel jobb is lett, de nem ez volt a kapcsolatunk alapja. Én mindenesetre megcsináltam magamnak az örömöt, orgazmus nem mindig volt persze, de azért élveztem valameddig. A szexről való kommunikációnk kimerült abban, hogy utána megkérdezte: Ugye, jó volt? – Jó – feleltem, azaz sokszor hazudtam.”
Így el lehet éldegélni egy darabig, de hosszú távon nem:
„Aztán elkezdett hiányozni az igazán jó szex, nem csak az »essünktúlrajta« meg a kiszámíthatóság. Mindig is éreztem, hogy a férjem prűd, de akkorra ez nagyon kijött.”
Persze nem lehetett megbeszélni, újítani, ennyi idő után már csak a feszültség keletkezett a megjegyzésekből vagy kérésekből, és automatikusan jött a süllyedés: „Sokszor volt, hogy visszautasított, aztán idővel már én sem kívántam. A szexet igen, de őt nem. Egyáltalán nem, és közben már az együttélést sem.” Válás lett a vége egy olyan kapcsolatnak, ahol a két fél soha nem kacsingatott félre, társak voltak. Az ok leginkább a szexuális kommunikáció hiányában kereshető, de amikor már elszáll minden vágy, nincs az a terápia, utólagos beszélgetés, ami azt visszahozhatja. Nem érdemes eddig várni, meg kell tudnunk tanulni erről is úgy beszélgetni, mint minden más, a családot szorosan érintő témáról.
Egy férfi barátom jóval a válása után is ezt a fajta kommunikációs hiányt érzi a legnagyobb ballépésnek:
„Szemérmes srácként nőttem fel, és mivel nemigen volt mintám az ellenkezőjéről, nem nagyon tudtam, hogyan kéne beszélgetni a szexről. Meg hogy kell-e egyáltalán? Ez a jó és hosszú házasságom alatt is így volt, de bár máshogy lett volna! A téma leginkább akkor került elő, amikor épp nem, vagy alig volt szex. De egyikünk sem igazán tudta, hogyan kell beszélni róla nyíltan és őszintén.
Arról kellett volna beszélnünk, hogy ami nekem kevés, az neki sok.
Meg arról is, hogy mit kezdjünk azzal a helyzettel, hogy szerinte ő biztos nem tetszik nekem a gyerekek szülése után, akadálya-e a szexnek, hogy – mondjuk így – elvesztette a régi formáját.”
Ebből is látható, hogy igazán apró lépésekkel ma talán nem kéne őket elváltként emlegetnem, ha időben eszmélnek, ne adj' isten a megbeszélés tudásával mennek bele a kapcsolatba vagy közösen megtanulják. Majdnem biztos, hogy akkor még mindig együtt lennének. Azt nem tudom, hogy a másik fél tanult-e ebből, de a férfi igen, sajnos már más kapcsolatokban:
„Magamtól kellett rájönnöm, hogy nem olyan bonyolult ez, csak egyszerűen el kell mondani, ami van, és amit érzek. Nincs tabu, nincs finomkodás, ha soknak érzem, megmondom, ha kevésnek, azt is.
Megkérdezem, neki hogy jó, hogy szereti, cserébe elmondom, én hogy szeretem. Ha egyenlők vagyunk a szexben (is), az csak jó lehet. Ha ez legalább megy egy kapcsolatban, úgyis ott van sok minden más, amit el lehet rontani.”
„Fortélyos félelem igazgat”
Az emberek szimplán félnek. Félnek, hogy borul minden, ha meg mernek szólalni. Féltik a saját- és a másik ember lelkét és egóját, miközben lehet, hogy pont azzal tudnák megmenteni, ha okosan fogalmaznák meg a mondandójukat.
Ahogy egy ismerősöm fogalmaz :
„Mindent visz a másik ember elvesztésétől, a magánytól való félelem. Félelem attól, hogy ha ezekről az intim dolgokról kell beszélni, akkor ezzel megbántjuk, sebeket ejtünk rajta, és elveszítjük. Az emberek nagy többsége nagyon nehezen kezeli és/vagy fogadja el a kritikát, a rossz kritikát pláne. Nem tudjuk, milyen reakciót fog kiváltani a másikból, ha mi ki merjük mondani a gondolatainkat. Főleg a szexről, a legintimebb dolgok egyikéről. A konfliktushelyzeteket alapvetően mindenki igyekszik elkerülni, és a szex hatványozottan ingoványos terület szinte mindenki számára. Akár a saját igényeinkről, akár a másikkal kapcsolatos vágyainkról, elvárásainkról akarunk beszélni, zavarba jövünk, nem találjuk a megfelelő szavakat, és egy négyéves gyerek szintjére süllyedünk. Mármint ami a kommunikációt illeti.”
Meg sokszor a reakciókat is – teszem hozzá.
Meggyőződésem, hogy a tanulást hamarabb kellene ahhoz elkezdeni, hogy az amúgy emberileg és általában testileg is jól működő kapcsolatoknak ne ez legyen a lassú mérge, amiből minél hosszabb ideig, orrukat befogva isznak, annál biztosabban haladnak a kapcsolatuk halála, vagy két idegen test egymás mellett élése felé.
Legyünk bátrabbak, szabadabbak, fogalmazzuk meg magunknak először, hogy mi a mi vágyunk, kérdezzünk a másiktól, és meglepő módon már a beszélgetések alatt is ezerszer izgatottabbá válhatunk, mint a havi „kötelező egy” legjobbikában.
Tanuljunk meg minél hamarabb, minél hatékonyabban kommunikálni a testünkről, a vágyainkról, mert akkor talán a más kalandok kecsegtető ígérete is kisebb lesz azáltal, hogy a másik fél nagyobb eséllyel veti fel újabb vágyait és problémáit otthon, nekünk. Ha meg így sem sikerül, akkor legalább mi megtanuljuk magunkról, hogy legközelebb hogyan kezdjünk bele.
Hertelendy Patrícia
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Kraig Scarbinsky