–

Első alkalommal, amikor ezt a kérdést feltettem magamnak, óvodában voltam és csendes pihenőre intettek. Miért? Kérdeztem én, hiszen olyan szépen süt a nap, szeretnék kimenni, és fára mászni. Talán itt kezdődött az első „szerepjáték”. Az iskolai évek alatt számos hasonló furcsasággal találkoztam, ám ezt nem meséltem el senkinek, elmélkedtem rajta, hogy miért így vagy éppen úgy történnek a dolgok.

Elmélkedésben jó vagyok, hisz otthon édesanyámmal éltem kettesben, én legalábbis ezt hittem.

Anyu több volt, nem is tudom, mennyi, de több. Hangulattól és az elfogyasztott alkoholtól függően találkoztam a kedves, a haragos, a dühös, a bájos, a megértő, a verekedős, a baráti, a hazug anyuval.

Valahol ott volt ő valamennyi álarc mögött. Azt gondoltam ez az ő „szerepjátéka” amibe belegabalyodott.

Később jött egy bácsi, aki láthatóan boldoggá tette, így sokszor találkoztam ugyanazzal az anyuval.

A bácsi azonban velem szeretett volna boldog lenni, hetente többször is, én ezt nem akartam, de ő sokszor erősebbnek bizonyult.

Minden bátorságomat összeszedve odaálltam anyu elé, és elmondtam, mi történik időnként. Ekkor az eddig még soha nem látott, mélyről előtörő, mindent elpusztító haraggal néztem szembe, mely évekig húzódott. Nem volt többé senkim és semmim.

Sok barátot szereztem utcán és aluljárókban. Pár naponta vagy hetente hazamentem italtól kábultan, hogy meggyőződjek arról, a helyzet változatlan, beszereztem még néhány sebet, lelkit és testit egyaránt, majd továbbálltam ismét egy kis időre. Persze pár nap elteltével odahúzott a szívem az egyetlen olyan emberhez, akiben láttam a hovatartozásomat, de hiába, minduntalan ugyanaz a kiabálás, verés, erőszak. Pár hónap elteltével anyu már nem volt sehol, csak a teste követte a bácsi parancsait.

Egyik hazalátogatásom során a szokásos „menet” máshogy alakult: egy másik bácsi jött hozzánk, még most is hallom anyu szavait: „Ő az apád”, majd otthagyott vele kettesben.

Ekkorra már megtanultam, hogy bácsikkal kettesben maradni nem jó, így udvariasan elköszöntem és elmentem. Utánam kiáltott: „A húgod üdvözöl!” Ez sem érdekelt különösebben.

Néhány napig még bántott, hogy így viselkedtem, de hamar elterelődtek a gondolataim a mindennapok irányába. Alig telt el egy hónap, és ott álltam apám temetésén, kiderült, hogy a rák végső stádiumában szeretett volna engem látni. Milyen ember teszi ezt a gyermekével?! Nyugodjék békében…

Három éve élt már ott a bácsi, amikor egy alkalommal úgy tértem haza, hogy nem volt ott, és anyu aludt. Néztem őt kérdőn: „Te hol vagy?” Válasz persze nem jött. Összecsomagoltam a bácsi holmiját, hogy nyoma se maradjon. Csöngettek, ő az! Most mit tegyek? Tűrjem megint ugyanazt szótlanul, és távozzak, mint eddig? NEM, MA NEM! Véget kell ennek vetni! Egy rács választott el tőle, így végignézte, ahogy mindenét kidobom az erkély korlátján, olyan végtelen nyugalommal, mint eddig még soha.

Közben persze fenyegetett, megkérdeztem: „Milyen kárt tudsz még bennem tenni?” Filmszakadás.

Többféle emlékképem van arról a kiesett fél óráról, ami viszont biztos, élete végéig megjegyezte, hogy attól a pillanattól kezdve én vagyok az erősebb. Jobbnak láttam sétálni egyet. Úgy emlékszem, napokig bolyongtam. Sosem láttam viszont, csak hallottam, hogy az eset után pár héttel meghalt. Nem sajnáltam, még csak azt sem mondtam, hogy megérdemelte, közönyösen kanyarítottam gondolatban egy pipát az ügy mellé.

Anyu „teste” felébredt, nem tudott semmit, arról, ami történt, mikor legközelebb hazatértem, láttam, hogy nagyon sokat ivott (ismét) és nagyon szomorú. Elmeséltem mindent… vesztemre.

Megpróbált megütni, de többé már neki sem sikerült, kiabált és csapkodott, mint egy partra vetett hal, majd visszaaludt.

Hosszú napok teltek el így, és hosszú hetek, ismét sokféle anyut láttam. Még hat éven át kerestem őt minduntalan, időnként előtűnt ugyan, de hamar váltott, így nem tudtam őt megszokni. Ez alatt az idő alatt találtam néhány fényképet és egy bizonyítványt egy fiúról, akinek az édesanyja neve ugyanaz, mint az enyém. Egy bátyám is van, remek.

Tizenkilenc lettem, mit is tehetnék, feladtam az állandó harcot, elköltöztem, dolgoztam és tanultam.

Huszonhat éves koromra azt hittem, túl vagyok mindenen, a testvéreimet is megtaláltam, így fogtam magam, és elvittem a bátyámat anyuhoz, hogy megismerkedjenek.

A szavam is elakadt, az a nő a nyakamba ugrott, és én nem szerettem volna mást, csak, hogy ne érjen hozzám.

A mellettem álló férfira ügyet sem vetett, csak később vette észre, hogy bemutatom neki a fiát. Tagadott és hátrált, majd elfogadta, hogy ez az ember tényleg a fia.

Miközben ők beszélgettek, rám köszöntek gyermekkorom tárgyai, melyek repültek felém, felelevenedett minden emlék.

Menekülni vágytam… gyorsan és távolra. Figyeltem őket, ahogy beszélgetnek, mintha mi sem történt volna. Ez így megy? 38 év kihagyás után nincsenek kérdések? Ismét feltettem magamnak a kérdést: Ez is egy színjáték csupán?  

Hol vagyok?

 

Kata

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Annie Otzen