–

Nálunk otthon mindig is az volt a példa, hogy a testmozgás nagyon jó dolog. Anyám egész életében tornázott, terhesen is, szülés után is, pedig akkor még nem ömlött ránk az internetről, hogy a formás, kerek fenékért bizony guggolni meg lépcsőzni kell. Nem voltak influencerek, akik – ha akartuk, ha nem – az arcunkba tolták a sportot, nem volt #fitnessmotivationvideo, sőt a #bodytransformationről se hallottunk még. Anyám csak ösztönből, meggyőződésből sportolt.

Idén lesz ötvenhat éves, és egy hónapja tekerte körbe a Balatont bringával, mert ma is több száz kilométereket bicajozik, csak úgy, „just for fun”, mert jólesik neki, imádja.

Az anyukám és én

Emlékszem, hogyan tornázott a nappaliban a tévé előtt. Mi kicsik voltunk, és csodálattal bámultuk hosszú, formás lábait, magunkban bőszen zsolozsmáztunk, hogy „de jó lenne, ha nekünk is ilyen virgácsaink lennének egyszer”. Anya már akkor is biciklivel járt a másik településen lévő munkahelyére, amikor csak tehette, vagyis amíg le nem esett a hó. Nagyanyám (apám anyja, az ő anyósa, aki lányaként szerette) mindig mondta neki, hogy „Erika, gyerekem, egyszer bajod lesz.” És nagyanyámnak nem volt alaptalan a félelme: volt, hogy összetörve jött haza, mert felborult. De anyámnak kilenc élete van, amiből már néhányat elhasznált, de még így is maradt neki. Azért jobb lesz, ha tartalékol.

A sport imádata, az, hogy mozogni jó, kezdetektől példa volt előttünk, ha nem is mindig követtük. 

Általános iskolában hosszútávfutottam, versenyekre jártam, szerettem. Legfőképpen azért, mert utáltam a tesiórákon kötelező labdajátékokat, a kézit és a kidobóst, ezért már korán jeleztem a tanárnak, hogy ha lehet, inkább futnék. Futás közben nem tudták eltalálni labdával a szemüvegem. A tesitanár pedig megengedte, mert látta bennem a potenciált, a nyurga, gyors gyerekben, aki voltam, és aki vitte is haza az érmeket. Aztán kiderült, hogy a rajz sokkal jobban megy, ezért művészeti gimibe mentem, a sport meg úgy, ahogy volt, ment a levesbe. A művészetiben még tesióra se volt, nem erőlködtünk ezen. Fel is szaladt egy kis kamaszháj, de nem annyira sok, hogy foglalkozzam vele.

A húszas évek aztán teltek, ahogy teltek. Olyan vékony voltam, mint egy kisegér, és különösebben tenni sem kellett érte. Hacsak azt a néhány szerelmi bánatot nem számolom, ami kijutott, mert annál jobb fogyókúra nincs, ugyebár. A fejem lágya se volt még benőve, az egészség is úgy tűnt, sose fogy el. Nem úgy lett.

Mostanában pedig egyre több embertől hallom, és egyre több nőtől látom, hogy harminc körül máshogyan kezd gondolkodni önmagáról. A harminc mintha vízválasztó lenne: a legtöbben a karrierben elérünk valahová, új kihívásokat akarunk, új célokat kezdünk megfogalmazni magunknak.

A harmincas évek közepéhez közeledve már nagyon nem mindegy, hogyan bánunk a testünkkel. Könnyebben szaladnak fel a kilók is.

A többség rájön, hogy az sem mindegy, mivel tankolja fel a szervezetét, és kétszer meggondolja, megéri-e a másnap, ha némi alkoholt rendel a vacsora mellé. A harmincas forduló után nagyrészt véget érnek a féktelen bulik, és talán többen érzik úgy, hogy az egészséges étkezés és a sport nem olyasmi, ami miatt ciki lemondani a pénteki partit. Mert nagyon nem mindegy, iszol-e, vagy sportolsz. Elkezdünk felelősen gondolkodni, egy meghatározott rendszert vinni az életünkbe, ezért beosztjuk a napjainkat, és kijelöljük a sportolásra szánt idő helyét.

Egyre több olyan nő jön velem szembe a közösségi oldalakon, akinek az életében a sport egy teljesen természetes, rendszeresen beiktatott, egyértelmű program. Ezek a nők javarészt már elértek valamit az életben, és tisztában vannak azzal, hogy az egészség megőrzése milyen fontos dolog. Van, akinél előrébb szerepel a fontossági sorrendben, mint az előnyös kinézet, ami csak a mozgás kellemes velejárója.

Nem tudok minden harmincas nő nevében beszélni, és nem is akarok, de ez a jelenség szembetűnő, és hál' istennek fertőz, mert kiváló motivációt ad.

Másfél évvel az első negatív leletem után, kicsit visszaszedve a terápiák alatt elveszített súlyomból, én is elkezdtem aktívabban mozogni. Először rehabilitációs jelleggel, felügyelet mellett, aztán egyedül, edzőtermekben. Most pedig, lassan két hónapja van egy személyi edzőm, aki külön edzéstervet írt nekem, és pontosan tudja, hova akar velem eljutni. Minden egyes óra alkalmával tükröt tart, hogy tudjam, a saját határaimat is képes vagyok átlépni. Olyan teljesítményre sarkall, amiről korábban azt gondoltam,  sosem leszek rá képes. Hetente négyszer edzünk korán reggel, emiatt hatkor kelek, és ez príma kis rendszert ad a mindennapjaimnak. Elterveztük, hogy szeptemberben elindulunk egy versenyen is, de mivel túl korai dátumnak bizonyult, a jövő évre halasztottuk, hogy legyen időnk felkészülni. Sokkal fontosabb, hogy a testem, az egészségem ne sérüljön. 

A két nő között egy hónap telt el... azóta pedig még három hét

Nagyon megszerettem a sportot, mert az edzőm nagyon megszerettette velem. Ma már nem is tudnám az életem mozgás nélkül elképzelni, annyira beleivódott a mindennapjaimba.

Anyukám pedig nagyon büszke rám. Pláne azért, mert a kislányának harminchárom éves korára végre benőtt a feje lágya.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/skynesher

 A további képek a szerző tulajdonában vannak