Karrierváltás: három nő, három valóra vált álom

–  

„Fanatikus cukrász vagyok”

Márk Szonja blogját mindenki ismeri, aki édesszájú, és szokott recepteket keresgélni. Írt három könyvet, és három évvel ezelőtt nyitott cukrászdája is pillanatok alatt az ínyencek egyik kedvenc helye lett. Érdekes információ vele kapcsolatban, hogy ő, akiről mindenki azonnal finom süteményekre asszociál, tizenkét évvel ezelőttig egyáltalán nem sütött.

Az egyetem után és a gyerekei születése előtt újságíró volt, online szerkesztő, reklám- és médiaspecialista. Aztán megszületett a fia és a lánya, és míg otthon volt velük, rátalált egy olyan hobbi, ami igazán kikapcsolja. „Nagyon szeretem az édességeket, úgyhogy, ha meg kellene fogalmaznom, miért kezdtem pont süteményeket készíteni, azt mondanám: önző érdekből. Meg aztán elvarázsolt, hogy nekem – bár sosem volt kézügyességem – is sikerül pár egyszerű hozzávalóból valami szépségeset alkotni.”

Szonja, mint sokan, muffinokkal kezdte. Innen lépett tovább és tovább az egyre bonyolultabb receptek felé. Nem titkolja, hogy a hagyományos cukrászdákban kapható, nehéz, margarinos, geil süteményeket nem szereti, úgyhogy keresett, majd kikísérletezett olyanokat, amelyek közelebb állnak az ízléséhez. Tapasztalatait Édesem című blogjában rendszeresen megosztotta egyre több követőjével.

Szonja összesen hat évet volt otthon a ma már kiskamasz gyerekeivel, és az elején is tudta, hogy korábbi szakmáját nem szeretné folytatni. „Azt éreztem, újságíróként sosem leszek olyan jó, mint a példaképeim, és ez frusztrált. A cukrászattal jobban át tudom adni az embereknek, azt, ami én vagyok. Engem ez boldogít.”

Szonja félretette a bölcsészdiplomáját, és egy menő Andrássy úti étterem konyhájára, ahogy ő fogalmaz, „könyörögte be magát” cukrásznak. Közben rájött, hogy iskolában kell megtanulnia az alapokat, és elment cukrászképzésre. Dolgozott szálloda konyháján és éttermekben, három évvel ezelőtt pedig megnyitotta a saját cukrászdáját.

„A férjemmel írtunk mindenféle üzleti tervet, de egyiknek sem lett pozitív a vége. Ennek ellenére azt éreztem, mégis meg kellene próbálnunk. Mert ha nem vágunk bele, egész életemben bánni fogom. Körülbelül ötmillió forint kellett ennek a pici boltnak a megnyitásához, amit saját pénzből, a család segítségével még elő tudtunk teremteni.

Szeretném az Édesemet továbbra is megtartani családi vállalkozásként, ez így romantikus. A férjemnek ugyan van más munkája, de így is rengeteget segít a boltban, és otthon is. Az elmúlt három évben például megtanult főzni, pedig előtte egyáltalán nem tudott.”         

Ha Szonját a „merre tovább”-ról kérdezzük, azt feleli: „Habár nyilván én is szeretem a pénzt, nem a dollárjelek ugrálnak a szemem előtt, nem az az elsődleges célom, hogy sorra nyissam az újabb helyeket a városban, és húsz helyre szállítsam még a sütiket. Úgy szeretnék dolgozni, hogy ne menjen a kreativitás rovására, ne égjek ki, ne veszítsem el az örömöt, amit a sütés jelent, és megtarthassam a személyes kapcsolatot a vendégeinkkel.”     

„Hidd el! Lehetsz fotós, Mami”

Ezt a mondatot Csiszér Ágota – a mi imádott fotós Gotink – kislánya írta egy rajza alá. Mert évekkel ezelőtt azt látta édesanyján, hogy tele van kétségekkel. Goti nagy ugrásra készült akkoriban, és nem bízott magában, az ötletében. Huszonévesen könyvvizsgáló-adótanácsadóként dolgozott egy multinál. Rengeteget. Aztán 2005-ben megszületett Juli lánya, és utána négy éven belül még két kistestvér. Háromgyerekes anyaként úgy érezte, itt az ideje a váltásnak, mert az a munkarend, pörgés, amiben korábban része volt, már nem neki való. „Tizenhét évesen mondogattam, hogy fotózsurnaliszta szeretnék lenni” – meséli. De apukám azt válaszolta: „nem ismersz, fiam, senkit Pesten (veszprémiek vagyunk), hogy is tudnál bekerülni a sajtóba?! Rendes szakma kell neked!” Ezért ment Goti a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára. Aztán okleveles könyvvizsgáló lett. 

„Jó voltam a szakmában. Elismertek. Sokszor a legfontosabb ügyfeleket adták nekem. Jól kerestem. Hogy szerettem-e a munkámat? Nem is tudom… Annyit dolgoztam, nem volt időm gondolkodni ezen. Aztán sorra születtek a gyerekek, és sok éven át „csak” anya voltam. Leszívott a sok teendő.

Emlékszem, egy nap pizsamában ültem otthon magamba roskadva, és a férjem azt mondta: »úgy nézel ki, mint akinek orvosra van szüksége«. »És úgy is érzem magam« – válaszoltam.

A férjem azonban nem orvoshoz vitt, hanem vett nekem egy fényképezőgépet. Tudta, mennyire szeretek fotózni. Habár a tiniálmokról letettem, az esküvőkön mindig én »kattintgattam«, meg a családi nyaralásokon… Igazából, amikor csak lehetett.”

Goti elment egy fotós tanfolyamra, aztán másfél évig gyakornokoskodott egy divatfotós mellett, és elvégezte az OKJ-s fotósképzést, hogy számlaképes lehessen. Ugyanis időközben megfogalmazódott benne, hogy talán több ez, mint hobbi, mint töltekezés egy fáradt családanyának. Mikor lejárt a gyed, közös megegyezéssel búcsút vettek egymástól a régi munkaadóival. Mivel jó volt a fizetése, viszonylag szép végkielégítést kapott, így tudott venni egy profi fotós felszerelést. Ha ez nincs, sokkal nehezebb lett volna elkezdeni a vállalkozást.   

Az induláskor a legtöbb gondot az önbizalomhiány jelentette. „Minden unatkozó kismama fotós akar lenni”, „majd elmúlik”, a sok lelombozó károgás csak még eltökéltebbé tette, és sokat jelentett, hogy a férje és a legjobb barátnője (ő a mi DTK-nk) mindig hittek benne, arra buzdították, hogy folytassa.

Ma már eszébe sem jut feladni, de annak ellenére, hogy már a fotózásból él, saját kiállításra készül, keresett portré- és sajtófotós, a mai napig sem érzi profinak magát. „Hat éve kezdtem a fényképezést, de csak két éve adtam vissza a könyvvizsgálói kamarai tagságot, addig nem mertem egészen becsukni magam mögött az ajtót. Már sok mindent megtanultam, így pontosan tudom, mennyi mindent nem tudok még. Alázattal állok a szakmámhoz. Örökké elégedetlen vagyok magammal szemben. De nem bántam meg, hogy váltottam. A munkám állandó örömforrás, töltekezés – és a korábbi foglalkozásomban megszokott precizitás, fegyelmezettség keretek között tartja a szárnyalást. Ha gép van a kezemben, boldog vagyok, megáll az idő. Én tényleg mindenkit szépnek látok, akit fotózok. Azt mondják, ez átjön a képeimen.”     

„Nem könnyű a saját főnöködnek lenni”

Nagy T. Szilvia is a versenyszférából dobbantott és menekült saját kis szigetére, a Danceflow nevű táncstúdiójába. Külkereskedelmi főiskolát végzett, marketinggel, reklámmal foglalkozott egy ügynökségnél, nagyon pörgős életet élt még a harmincas évei elején is. Mint mondja, imádta, csak éppen kiégett, mert ő volt a bokszzsák az ügyfelek és a kreatív feladatokat végző kollégák között, és folyamatos feszültségben teltek a napjai. Ráadásul magánélete sem volt igazán, elvált a férjétől.

A táncot azért imádta tinédzserkora óta, mert semmi sem kapcsolta ki jobban. Sokféle formáját tanulta, járt hip-hopra, versenytáncra, salsára, rúdtáncra, de a kedvence mindig a magas sarkús tánc volt. Azt mondja, ezt minden nőnek csak ajánlani tudná, nagyszerű terápia, ha az ember hite csak picit is meginog a nőiességében, a vonzerejében.

„Engem a tánc visszahozott onnan, ahol nem volt jó nekem” – mondja. „És remekül ellenpontozta azt, hogy egész nap pókerarccal, keményen küzdve helyt kellett állnom a meglehetősen férfias üzleti világban.”

Szilvi táncolt, amikor bajban volt, és táncolt azután is, hogy a magánélete rendeződött, megtalálta a társát, és kilenc évvel ezelőtt megszületett a kislányuk.

Ekkor gondolkodott el azon ő is, hogy talán nem kellene folytatni korábbi szakmáját. Úgy érezte, valami egészen mást szeretne, lazább időbeosztásút, hogy többet lehessen a családjával, ugyanakkor szabadabbat, izgalmasabbat. Több ötlete is volt, de végül vett egy nagy levegőt, kibérelt egy villát, és nyitott egy táncstúdiót, ahol pont azokat a táncokat, mozgásformákat tanítja ma is oktatótársaival, amelyeket ő is nagyon szeret: klasszikus balettet, gerinctornát, TRX-et, rúdtáncot és persze az örök kedvencet, a magas sarkús tréninget. „A közös bennük, hogy mind segíthetnek nekünk nőknek a »túlélésben«, abban, hogy visszakapjunk valamit elveszettnek érzett nőiességünkből, jól érezzük magunkat a testünkben, és élvezzük azt, hogy nők vagyunk.”

Szilvi őszintén beszél a karrierváltás nehézségeiről is. „Az az igazság, nem mértem fel, mivel jár egy saját vállalkozás beindítása. Az, hogy én vagyok a főnök, viszont mindössze egy alkalmazottat tudok felvenni, mert több bért nem tudok kigazdálkodni, praktikusan azt jelenti, hogy minden teher az én vállamon van, plusz a felelősség is az enyém. Egy személyben töltök be azóta is egy csomó pozíciót. Én vagyok a HR-es, a PR-os, a szakmai vezető, a beszerző, a tanár, én vacakolok a könyveléssel, és közben anya vagyok, feleség, otthon is szeretnék lenni.

Eleinte nehéz volt életben tartani a stúdiót, mert kampányra nem volt pénz, és nem is tudták, hogy megnyitottunk. Viszont a bérleti díj ketyegett, volt egy csomó kiadás, bevétel meg alig. Aztán szép lassan elterjedt a hírünk a környéken, és jönni kezdtek a vendégek, egyszerűsödtek a dolgok. Klubszerűen működünk, barátságok alakulnak, beszélgetünk, összetartunk. Sokszor kérdezik, »ugye, Szilvi nem zársz be?!« Fontos lett a vendégeknek a klub. Nekem is az. Körülbelül fél éve lett egy kicsit könnyebb. Korábban nem állítom, hogy nem fordult meg a fejemben: abbahagyom. Komoly mélypontok voltak. Anyagi nehézség, fáradtság, elbizonytalanodás. De mindig továbblendített a hit, hogy nekem ez az utam, ezt kell csinálnom, mert imádom a táncot, a mozgást és a vendégeket – úgy érzem, van értelme azzal foglalkozni, hogy másokkal is megszerettessem, és lássam a felszabadult örömöt az arcokon.

És mindig emlékeztettem magam, milyen jó, hogy szabad vagyok, a magam ura, ha ez nem is mindig egyszerű, és nem egy idiótának kell, mondjuk, dolgoznom, aki felhív szombat este, ha nem talál egy iratot.”

 Kurucz Adrienn