–

Rettenetesen aludtam az éjjel. Pontosabban alig aludtam valamit. A rettenetes az volt, hogy 3:18-kor felriadtam egy rossz álomból, amire már nem emlékszem, és bár nagyon fáradt voltam, nem bírtam visszaaludni. Nyugtalanság fogott el.  A faliórám hangosan ketyegett, mint valami metronóm, és bár általában ez sosem zavart, aznap éjjel 4:02-kor felkeltem, és kivittem a nappaliba az órát, majd lefordítva a kis asztalra helyeztem. Osonva visszabújtam az ágyba, magamra húztam a paplanom, majd a bal oldalamra fekve megpróbáltam álomba zuhanni. Nem sikerült. Tíz perc után fordultam a hátamra. Majd öt perc után a jobbomra. Ismét a hátamra. Nem tudom, hányszor fordultam egyik oldalamról a másikra, de biztosan sokszor, mert reggel olyan fáradt és nyűgös voltam, amilyen csak nagyon ritkán vagyok. Nem csoda, hogy semmi kedvem nem volt elindulni suliba. Persze ehhez sosincs kedvem, de aznap különösen nem volt.

Az útépítések okozta forgalmi dugó miatt öt perccel becsöngő előtt értem be az iskolába. Annyira siettem, hogy véletlenül fellöktem az egyik velem szembe jövő papot, aki ott tanít az iskolában. Büntetésből holnap be kell mennem a könyvtárba, és kimásolnom a Bibliából két oldalt János evangéliumából. Már csak ez hiányzott. Ahogy beértem a terembe, köszönés nélkül levágtam magam a harmadik padsorba, közvetlenül az ablak melletti helyre. Kikaptam a táskámból a szamárfüles irodalomfüzetemet, majd ráhasalva a padra, a karjaimat magam köré fonva próbáltam eltakarni az ablakon át beszivárgó fényt. Az osztály mögöttem duruzsolt, és már-már félálomban voltam, mikor az egyik fiú felkiáltott:

„– Na, a néger is végre betolta magát!”

Ja, igen. Van egy fekete osztálytársam. Egy „néger”, ha úgy tetszik.

Nem beszélek vele túl sokat. Sőt, szinte semennyit. Nem vagyunk rosszban, de ennyi. Nem emeltem fel a fejem az érkezésére, csupán a táskája puffanását hallottam, és a tenyérbe csapások hangját.
– Nézted tegnap a meccset?  – kérdezte valaki.
– Ja. Csak a második félidőtől láttam, de megmondtam én előre, hogy a Juventus fog győzni. Még szép, legjobb csapat.
– Fuj, de buzi vagy, a Juventus az egy szar.
– Hallod, Feka – szólt közbe valaki más – ugye, jössz ma edzésre?

Közben becsöngettek, és hallottam, hogy a terem ajtaja becsukódott, így kénytelen voltam felállni és kimenni jelenteni, mivel azon a héten én voltam hetes. Szünetben folytattam azt, amit reggel elkezdtem. Fejjel előre nekidőltem a padomnak, és behunyt szemmel hallgattam a sulirádióból üvöltő remixeket. Ezalatt a fiúk kitárgyalták mögöttem az irodalom tézé jegyeket.
– Néger, neked hányas lett?
– Hármas. Fél pont kellett volna a rohadt négyeshez, de nem adta meg.
– Húha, úgy látszik, a tanárnő kicsit rasszista! – huhogták a fiúk, majd harsány röhögésben törtek ki.
Odajött hozzám a barátnőm, meghúzta a lófarkamat:
– Gyere már, majd otthon alszol, el fogunk késni tesiről!

Semmi kedvem nem volt a tesihez, egész nap rosszkedvű és fáradt voltam, úgy éreztem, belehalnék a mozgásba. De mivel szép idő volt, minket és a fiúkat is kivittek az udvarra. Az ő testitanáruk nagyon jó fej, fiatal, energikus, mindig hagyja, hogy egész órán focizzanak. Bezzeg a miénk minden órán minimum hat kört lefuttat velünk az udvaron, úgyhogy, amíg a fiúk elfoglalták a drótkerítéssel körbevett focipályát, addig mi a kerítésen kívül futottuk a bemelegítőköröket. Sosem voltam valami gyors futó, a magam tempójában kocogtam, és közben néztem a meccset. Nem nagyon értek a focihoz, így nem is néztem tovább.

Felettem varjak károgtak. Megemeltem a fejem egy pillanatra, de nem bírtam állni a tűző nap sütését. Hallgattam a szellő hangját, ahogy átbújik suhogva a levelek között. Csak a természet hangjait figyeltem, nem foglalkoztam semmi mással. Egészen addig, amíg egy hatalmas csattanásra meg nem hűlt bennem a vér, és riadtan kaptam a fejemet a pálya irányába. A fekete osztálytársam a forró betonon terült el. Óriásit zakózott az alárúgott focilabdától, a legtöbb fiú pedig majd megszakadt a röhögéstől. A fiú maga is nevetett. Hangosan nevetett. A többiek a hasukat fogták. Lehet, hogy csak én vettem észre azt a fura, könnyekre emlékeztető csillogást a szemében, és a lábán lecsorduló keskeny vércsíkot. Mindenki körülötte állt, és nevetett. Végül a testnevelő tanár ment oda hozzá:
– Fiam, jól vagy? Eredj, mosd le a lábad!

A tanár nyújtotta felé a kezét, amit a fiú megragadott, majd feltápászkodott, de csak az ép lábán bicegve tudott bemenni a mosdóba, oldalán a tesitanárral. Nekem még hátra volt három kör, a tanár sípolt, hogy igyekezzek.

A tesióra eléggé kimerített, így a nap hátralévő részében nyitott szemmel aludtam az órákon, rajzoltam a füzetembe, telefonoztam a pad alatt, egyszóval mindent csináltam, csak nem figyeltem. Utolsó óra előtti szünetben épp a föcifüzetem hátulját dekoráltam, mikor két fiúosztálytársam bejött a terembe, és az egyik nevetve rácsapott a másik vállára:

– Gyere, szívassuk meg a négert!

Fel se kaptam rá a fejem. Megszokott volt, hogy őt mindig szívatták bárhol, bármikor, de persze „csak viccből. Fiúknál ez normális. Nem?”

Mindenesetre nem nagyon foglalkoztatott, tovább dekoráltam a füzetem. Tíz perc után azonban olyan hangos röhögés hallatszott a folyosóról, hogy nem bírtam megállni, muszáj volt megnéznem, mi folyik kint. Utat törtem magamnak a kinti tömegben, hogy lássam, mi a nevetés tárgya. Körülöttem mindenki kacagott, füttyögött és ordibált.
– Figyu, nemtom’, mi a neved, te, nigériai, fordulj má’ meg, hadd lőjek egy képet a hátadról! –  kurjantotta egy felsőbb éves.
A „nigériai” pedig büszkén megfordult, és hagyta, hogy mindenki lefotózza a krétaporral rárajzolt férfi nemiszervet a hátán, amit nem vett észre, és úgy ment végig a folyosón. Közben becsöngettek, a tömeg gyorsan megtapsolta, mire ő meghajolt a kör közepén, mint valami bohóc, aztán mindenki bement a saját termébe az órára. Én voltam az egyedüli, aki végig csak állt meredten, és nem szólt egy szót sem.

Órák után siettem edzésre, késésben voltam, így olyan gyorsan szaladtam, ahogy csak bírtam. Hétéves korom óta járok szertornára, és versenyszerűen űzöm. Egy hónap múlva Európa bajnokság, fontos, hogy minden edzésen ott legyek.
Kétperces késéssel érkeztem, pillanatok alatt áthúztam a tornaruhámat az öltözőben, majd gyorsan csatlakoztam a többiekhez. A gerenda már elő volt készítve, síkporral megszórva, alatta szivacsok, minden a helyén.

Bemelegítés után az edző magához hívott, hogy külön foglalkozzon velem a bajnokság miatt. Mint minden gyakorlatot, ezt is azzal kezdtük, hogy megkért, hunyjam be a szemem, vegyek egy mély levegőt, és zárjak ki mindent, ami rajtam kívül történik. Egyedül arra figyeljek, amit a gerendán csinálok. Csak a lépések. Minden más elfelejtve. Vettem egy nagy levegőt, majd peckesen kihúztam magam, állat fel, és mehet. Nekifutottam a dobbantónak, onnan pedig felugrottam a gerendára. Lábaim feszesen kinyújtva, a lábam kisujjának a hegye sem lógott le a tíz centiméter széles filcréteggel borított deszkáról. Sasszé előre két méter, majd fordul. Mérlegállás, aztán szaltó hátra. Ugrik franciaspárgába. Aztán cigánykerék előre. Fordul. Érintőjárás, majd kézen áll. És így tovább.

Gyors voltam, precíz és hibátlan. Amíg az utolsó hátraszaltónál el nem veszítettem a koncentrációmat, melynek következtében a jobb lábam lecsúszott a gerendáról, és így végighorzsolva a bokámat, hatalmas puffanással zuhantam rá az alattam lévő puha matracra. Bár az esésem nem volt hangos, egy emberként fordult felém mindenki. A lányok kétségbeesetten rohantak hozzám és guggoltak körbe valamennyien, közben az edzőm ingerülten tört magának utat, hogy odaférhessen hozzám. Nem volt vér. Nyílt seb. Csonttörés. Kicsit kificamodott, ennyi. Ennek ellenére mindenki annyira kétségbe volt esve, mintha csak a halálomon lennék. Az edző azonnal hívta anyámat, hogy jöjjön értem, és feltétlenül nézessük meg egy orvossal a bokámat, csak a biztonság kedvéért.

Hazafelé menet nem szóltam egy szót sem. Csendben gubbasztottam a hátsó ülésen, és bámultam ki az ablakon. Közben újra és újra lejátszódott bennem a mai nap.

Hazaérve gyorsan lefürödtem, aztán korán ágyba parancsoltak, hogy pihenjek sokat. Iskolából is kikértek erre a hétre. Lőttek János evangéliumának.

Már vagy este tizenegy is elmúlt, de én még mindig nem tudtam aludni. Zenét hallgattam, YouTube-videókat néztem, de egyik sem kötött le túlzottan. Végül inkább bezártam az összes ablakot a telefonomon, lekapcsoltam az éjjeli lámpám, és befordultam a fal felé. Képtelen voltam behunyni a szemem. Éreztem, ahogy egy könnycsepp folyik végig az orrom hegyén.

Én sosem tudnám elfogadni, hogy áldozat vagyok.

Kalmár Petra

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ Fran Polito