–

Szerencsés alkattal születtem, sokáig nem kellett odafigyelnem arra, mit eszem és mennyit, sokáig egész jól elvoltam mozgás nélkül is. Aztán jött néhány év színpad, amikor a tánc gyakorlatilag észrevétlenül részévé vált a mindennapjaimnak, hiszen musicalekben álltam a nagyközönség elé. A lábaim ugyan nem bírták jól a strapát, és folyamatosan fizioterápiára jártam, de ezt a mozgást kitartóan végeztem, mert szerelmes voltam, vagyok a színjátszásba.

Ennek az időszaknak 18 éves korom környékén lett vége, és utána egy évtizeden át gyakorlatilag alig mozdultam meg. Dolgoztam, egyetemre jártam, gyereket neveltem, és valahogy ez pont elég volt a mozgásból, nem vágytam semmi extra erőkifejtésre.

Végül harmincéves korom után, illetve ahogy elkezdett a vállamon nőni a terhek súlya, úgy vált egyre világosabbá számomra, hogy szükségem lesz valamiféle mozgásra.

Elsősorban nem is a testem – bár ez is rettenetesen fontos –, hanem a lelkem miatt. Éreztem, hogy zavar, ha nem adok vissza magamnak; hogy rengeteget dolgozom, lótok-futok, intézek, de a testemnek nem hálálom meg, amit nyújt nekem. Azt, hogy egészséges vagyok.

Automatikusan elkezdtem keresgélni a megfelelő mozgásformát. A futás tűnt a legegyszerűbbnek: nem kell hozzá eszköz és „leolvadnak rólad” a kilók. Formál, ráadásul lehetővé teszi, hogy annyit egyél, amennyit jólesik. Ez mind szuperül is hangzik: elméletben. Azt azonban nem mértem fel, hogy a bokáim és térdeim – amelyek már a színházban töltött évek során is sokat szenvedtek – nem bírják ezt a fajta terhelést. Amúgy is rá kellett jönnöm, hogy gyűlölök futni; minden lépés egy kis halál számomra. De erre az időszakra már megjelent bennem valami, ami előtte nagyon hiányzott: a kitartás.

Egy alkalommal a Gesztenyéskertben róttam a köröket, amikor lecsapott rám a vihar. Olyan igazi nyári zuhé, amikor egyik pillanatról a másikra fekete lesz az ég, és hatalmas égi áldás zúdul a fejedre. De én futottam tovább, azért sem adtam fel. Még drukkereim is akadtak, akik egy közeli étterem fedett teraszáról biztattak. Úgy megfáztam, hogy két hétig nyomtam az ágyat. De akkor sem adtam fel.

Később is próbáltam kitartóan róni a köröket, akár jólesett, akár nem – inkább nem –, még ha a lábaim is ellenálltak. Mígnem egy nap úgy kellett hazasántikálnom, mert a térdeim feladták a küzdelmet. „Oké, akkor ez nem az én sportom” – állapítottam meg, de az újdonság a gondolkodásomban az volt, hogy ezzel együtt nem engedtem el a mozgást, nem döntöttem úgy, hogy akkor ismét ideje lazsálni, hanem gondolkodtam, hogy mi lehetne helyette a megfelelő mozgásforma számomra.

Ez talán az egész (nem)sportolási karrierem legnagyobb tanulsága: mindenkinek meg kell találnia a számára ideális mozgásformát, ami az ő testének és lelkének a legmegfelelőbb.

Végül én is rátalaltam egy baratnőm segítségével, aki jógaoktató lett, és rajtam kezdett gyakorolni (azóta már menő sztárokkal jógázik, csak mondom). Az ő pici pesti lakásának a teraszán, a napsütésben jógázva jöttem rá, hogy ez a nekem való mozgás.

Tiszteletben tartja a testem, nem akar túldolgoztatni, nem akar kifacsarni. Pont annyit csinálok, pont annyira nyúlok meg, amennyi nekem jólesik. És ami még fontosabb: összekapcsolja a testem a lelkemmel. Megállásra kényszerít pár percre, hogy rádöbbenhessek: mekkora kincs az egészségem, hogy mennyire szuper teremtmény a testem. Ez a test, ami lassan 37 éve visz mindenhová, kiszolgál és támogat. A szaladós hétköznapokban nincs időnk arra, hogy megálljunk, és ezt realizáljuk, hálát mondjunk érte. Nekem a jóga ezt tanította meg, ez a legnagyobb kincs, amit kaptam tőle: becsben és tiszteletben tartani a testem. Ráadásul amikor jógázom vagy bármilyen módon edzek, arra is jobban odafigyelek, hogy hidratáljam a bőröm, és epiláljam a lábam akár télen is, mert jobban szem előtt vagyok a saját magam számára. Ilyen módon is a testemre irányítja a figyelmem és a gondoskodásom.

Ahogy a jóga lassanként része lett az életemnek, úgy nőtt meg bennem az igény további mozgásformák felfedezésére, de már annak a tudásnak a birtokában, amit a jógától kaptam. Hogy nem kell olyan sportot választani, erőltetni, ami nem esik jól.

Amikor London belvárosában dolgoztam és rengeteget utaztam, erőteljesen igénybe vettem a testem, a régen volt lusta Ágiból előtört valaki, akit addig nem ismertem: az az Ági, aki vágyik arra, hogy ebédidőben lemehessen a közeli edzőterembe és mozoghasson. Amikor erre nem volt lehetőségem, intenzív hátfájás kezdett gyötörni. Részben talán a sok üléstől, de meggyőződésem, hogy elsősorban „mentálisan” fájt a hátam.  A tudat fájt, hogy elhanyagolom a testem.

Az edzőteremben sem váltam – ahogy a britek mondjak – gym bunnyvá. Nem lett belőlem megszállott, aki nem eszik pizzát és nem iszik bort, de beleszerettem új, ismeretlen dolgokba, mint például a zumbába vagy a csoportos súlyemelésbe (amikor egészen aprócska, szabad szemmel alig látható súlyokat emelgetsz zenére, ritmusra). Visszatért az, amitől a színpadi tánc annyira élvezetes volt anno: a zenére való mozgás öröme.  Ezek az órák feldobták a feszített hétköznapokat. Zenére még a hasizom-gyakorlatokat is elkezdtem élvezni, és lettek sportoláshoz összeállított zenei listáim a telefonomon. Külön a jógához, cardióhoz, és a többi.

Felnőttem, megváltozott a személyiségem. Ahogy a gyerekkorhoz képest változik az ember ízlése és megszereti a bor vagy a tökfőzelék ízét, úgy kaptam rá én is a sportolás ízére.

Nem lettem mániákus. Néha elkap a gépszíj, és mindennap tornázom, máskor viszont kimaradnak hetek. De kimondhatom, most már mindig visszatérek a mozgáshoz.

Ez szorosan összefügg azzal is, hogy mentálisan, a személyiségfejlődésemben és a karrieremben is szeretem próbára tenni magam. Akkor érzem kereknek az életet, akkor vagyok elégedett a teljesítményemmel, ha a munkában, anyaként- és a testemmel kapcsolatban is minden tőlem telhetőt megteszek. Ha ebből valamelyik elem hiányzik vagy sántít, akkor nem érzem jól magam a bőrömben.

Igaz, lassan abba a korba érek, amikor már szükségem is lesz az odafigyelésre, különben szépen megereszkednek a testrészeim. Persze, van ebben egy adag hiúság is, de elsősorban azt élvezem, hogy minden téren tologatom a határaimat kifelé. De a lelkemtől elválaszthatatlan a testem, a porhüvely, amibe születtem. Kutya kötelességem vigyázni rá. Főleg, amióta gyerekem van: miatta is egészségesnek kell maradnom, hogy minél tovább élvezhessem a társaságát. 

Kégl Ágnes

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61