–

Egy tested van, szeresd!

35 éves volt anyu, én kiskamasz, nem sokkal idősebb, mint a lányom most. A fürdőkádban ültem, ő a tükör előtt nézett szembe a saját arcával. Fáradt volt, sőt, nyúzott. És boldogtalan, tele kétségekkel, negatív gondolatokkal. Nem sokkal jártunk a válásuk előtt. Egyszer csak megfogta az arca két oldalán a bőrt, és egy határozott mozdulattal hátrahúzta, amíg minden orr- és száj körüli ránca eltűnt. „Így, valahogy így kellene kinéznem” – mondta magának vagy nekem. „Ilyen sima bőrűnek, mint a tanítványaim.” Anyám nem szerette az arcát, a testét, szinte mindig fogyókúrázott, szerintem nem volt olyan diéta, amit ne próbált volna ki. Volt, hogy egy nyaralás miatt „minimálfogyókúrát” tartott, naponta öt almát engedélyezett magának. Mégis akkor voltak meg a legjobban apámmal, amikor volt rajta hat-nyolc kiló plusz.

Olyankor, azokban a kegyelmi hónapokban mindenki boldogabb volt egy picit, mert ő maga is az volt: boldog.

Akkor szerette magát; a széles csípőjét, amely az öcsémnek és nekem kaput jelentett a világra, a két puha mellét, amellyel táplált minket, a rövid, izmos lábait, amikkel a világ végéig elszaladt volna értünk, magas homlokát, amely mögött a legpengébb agy lakott, amit valaha ismertem, száraz bőrét, amely a testét borította. Ez volt az ő teste, én szerettem nagyon helyette is,

amikor a tükör előtt állva magamat nézem, sokszor eszembe jut, hogy minden evilági dolgomat odaadnám, csak, hogy még egyszer megölelhessem.

A legnagyobb ikonok is sebezhetők

Amikor alig 16 évesen megpályáztam egy külföldi ösztöndíjat, és a szóbeli vizsgán megkérdezték tőlem, ki a példaképem, akármilyen erősen is gondolkodtam, nem tudtam izgalmasabb választ adni annál, mint azt, hogy: az anyukám.

Erősnek láttam, okosnak, viccesnek, igazságosnak, szépnek és legyőzhetetlennek.

Ő volt az én Wonder Womanem. Az anyám, a barátom, a védelmezőm, a bizalmasom, Tóth tanárnő, akit állva tapsolnak meg a diákjai kereskedelmi gazdaságtan órán, olyan performanszokat tolt le a katedrán. Álmomban sem gondoltam volna, hogy az ösztöndíj-beszélgetés után mindössze fél évvel atomjaira hullva látom majd zokogni a konyhapadlón, miután élete szerelme elhagyta egy másik, sokkal fiatalabb nő miatt. Sokkoló volt látni, hogy egy ilyen példakép, egy igazi, élő nőikon is ennyire sebezhető. Nagyon komoly lecke volt nekem akkor, 16 évesen, hogy elfogadjam: anyám mégsem legyőzhetetlen. Évekig tartott, mire megértettem, hogy abban a csatában, amely ilyen csúfos vereséggel zárult, ő maga is elkövetett hibákat, hogy vele legalább olyan nehéz volt apámnak együtt élni, mint neki apámmal.

Életem egyik legfájdalmasabb időszakában mégis kaptam tőle egy óriási ajándékot: én már úgy születhettem anyává és feleséggé, hogy tudtam, szabad, sőt, kell sebezhetőnek és tökéletlennek lenni. Még maga Wonder Woman is lehet ilyen.

Erős nőnek lenni nem azt jelenti: mindig, mindenáron mindenkit le kell nyomnod

És ha már Wonder Woman. Ő sem mindig volt szuperhős; Diana themüszkirai hercegnőként született. Anyám, ha nem is az Amazonok szigetén, hanem Budapest nyolcadik kerületében, ha nem is az amazonkirálynő Hippolütének lányaként, hanem Nagy Erzsébet szemfelszedő, később autodidakta könyvelő másodszülöttjeként látta meg a napvilágot, de igazi szuperhőssé vált a szememben. Ötvenhatos lövedékek által lyuggatott salétromos falak közül, saját erőből küzdötte el magát a Fazekas Mihály Gimnázium kitűnő érettségijéig, majd a pedagógusi diplomáig.

Millió könyvoldallal edzette éles eszét, pallérozta ellenállhatatlanná humorát. Máig a legokosabb ember, akit valaha ismertem. És a legbátrabb: soha nem maradt csöndben, ha igazságtalanságot látott,

ha a környezetében az elesetteket bántotta valaki. Örömmel vitázott bárkivel az igazáért, megszokta, sőt, szomjazta az emberek figyelmének fényét. Lenyűgöző volt nézni és hallgatni őt, ezt a mai napig megerősítik nekem is a volt tanítványai. De nem tudta letenni a páncélt egy pillanatra sem. Nem hagyta, hogy a társa, a szerettei ápolják harctéri sérüléseit. Szinte soha senki nem láthatta sírni őt, én is csak egyszer, ott, a konyhapadlón. Mindig győznie kellett. Borzasztó súly, szinte viselhetetlen nyomaték lehet az, ha valaki egy ilyen ember társául szegődik…

Ma, felnőtt fejjel, magam is megbukva párszor, aztán talpra állva, értem ezt. Hálás vagyok az erőért, a gerincért, az igazságérzetért, amit anyámtól örököltem. De nem akarok mindig, mindenáron legyőzhetetlen lenni.

Lehetsz amazon, sőt, legyél az, ha érzed magadban az elhivatottságot. Ölts páncélt, eredj a harcmezőre, győzd le Árészt, a háború istenét, mentsd meg a világot a gonosztól, állj ki az igazadért! Fantasztikus, ha meg tudod tenni, vagy legalább megpróbálni. De, az isten szerelmére, nem kell, hogy mindig, minden helyzetben a tiéd legyen az utolsó szó, a leghangosabban csattanó poén, a legokosabb érv. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy játszd el a gyámolításra szoruló, klasszikus „gyenge nőt”, csak azért, hogy a férfiak férfiasabbnak érezhessék magukat melletted. Egyszerűen csak merj veszíteni néha, aztán hagyd, hogy bekötözzék a sebeidet.

A te igazságod nem abszolút

Volt anyunak egy mondata, amit sokszor megismétlek, közhelyes újságírói kérdésekre válaszolva („Mi a hitvallásod?”; „Van valamilyen jelmondatot?”...) Így hangzik:

„A világ annyiféle, ahányan élünk benne.” Az a mai adatok szerint, 7.6 milliárd ember.

Gyakran kérdezik tőlem, miként lehetséges, hogy a WMN oldalán bizonyos megosztó ügyekben egyik szerzőnk ezt írja, a másik meg azt? Legutóbb a külföldre költözés vs. itthon maradás, a migráció, korábban a #metoo ügy, vagy épp a szülőszobai élmények kapcsán. De sorolhatnám egész nap az ilyen ügyeket. Tudod, miért? Mert minden ügy ilyen! Egy ideig bosszankodtam már a kérdés fölvetésén is. Aztán megértettem, hogy működik ez. Az emberi elme és psziché nem szereti a kihívásokat, nem szereti megkérdőjelezni a saját dogmáit, hiszen azok szabják a kereteket az emberi élethez. A dogmáink biztonságot adnak. Megerősítésre vágyunk, nem önvizsgálatra. Mert az önreflexió, pláne annak az esetleges következménye (úgymint: belátom, hogy talán nem nekem van igazam, vagy nem CSAK nekem, újragondolom a dolgot, változtatok a hozzáállásomon és kommunikációmon) kemény meló. Szóval, ha olyan igazság jön szembe, ami alátámasztja, amiben hiszel, akkor megveregetheted a vállad, hátradőlhetsz elégedetten, megy a lájk. Ha viszont a te igazságoddal szemben álló igazság kerül eléd, viszketni kezdesz belül, kényelmetlenül érzed magad, meginog a belső biztonságérzeted… és – mondjuk – megy a passzív agresszív, de annál hangosabb komment.

Anyám messze megelőzte a korát ezzel a „világ annyiféle…” tézissel. Nekem is vagy 25-30 évembe telt, míg pontosan megértettem, mit jelent, és elkezdtem alkalmazni az életemre.

Nem mindig ez a könnyebb út. De egy vagyok a 7.6 milliárdból, (számomra) nincs más alternatíva.

Anyu, 30 évesen (fotó: D. Tóth Kriszta saját archív)

Ha mondanod kell, mondd, ha kérdezned kell, kérdezd, ha ölelned kell, öleld

45 éves volt, amikor meghalt, én 22. Nevetségesen kevés időt töltöttünk együtt a Földön. Ráadásul ennek minimum a felét, de inkább a kétharmadát én boldog tudatlanságban éltem le, ahogy egy gyereknek kell. A saját jóllétem foglalkoztatott, a játék, a tanulás, az étel, a körülöttem élők figyelme, szeretete. Sejtésem sem volt arról, hogy ezek a dolgok végesek. Minden átkozott dolog véges.

Millió mindent nem volt időm elmondani neki, megkérdezni tőle, átélni vele.

Különösen kamaszkoromban voltak nagy csatáink – ez az időszak egybeesett a válásukkal, és én, sérült, összetört lelkű, épp a magam újrafogalmazásán „dolgozó” 16-17 éves, haragudtam rá, hogy elromlott körülöttem a világ. Akkoriban nem mindig szerettem őt jól, és ezt életem végéig sajnálni fogom, mert esetünkben egyszerűen nincs második esély. A legkeményebb lecke, amit tőle kaptam, éppen ezért pofon egyszerű, rémesen közhelyes, és mégis életem egyik legfontosabb tanulsága: ne halogass.

Ha valamit mondani akarsz, akkor mondd. Ha kíváncsi vagy, kérdezz. Ha úgy érzed, szereted, mondd ki: szeretlek. Öleld meg, csókold meg, most azonnal. Most, most, most.

Nincs kifizetetlen számla

Nem lehet büntetlenül mérgezni magad. Sem kémiai anyagokkal, sem toxikus emberekkel, sem pusztító gondolatokkal. Ha nem vagy képes szeretni magad, az előbb-utóbb felzabál. Pláne, ha annyira tombol benned az önpusztítási vágy, hogy még rá is segítesz. Anyám drogja a nikotin volt. Naponta másfél-két doboz piros Marlborót szívott. Ha lehunyom a szemem, és megpróbálom elképzelni őt, parázsló cigarettát látok az ujjai között. De a dohányzás csak a manifesztációja volt annak, ami belül tombolt; a meg nem értettség, az érzés, hogy nincs a helyén, a kihagyott lehetőségek, elmulasztott lépések keserű csalódottsága, az önszeretetlenség, és persze egy sor, kívülről jött pofon… mind fölkerült a cechre. És, bassza meg,

az élet benyújtotta a végén a számlát, még szervizdíjat is fölszámolt. Halálodban nincs hazugság, mindenki úgy hal meg, ahogy élt. Nem mindenki fog szeretni ezért, de leírom, mert idekívánkozik: a picsába.

Nem lehet mindent lezárni

Amikor a róla szóló regényem megjelent, mindenki azt kérdezte tőlem: az írás segített elengedni végre, ugye? Hát, nem, emberek. Az írás segített föltépni a nem megfelelően gyógyult sebet, kipucolni belőle azt, aminek nem kellene ott lennie, fertőtleníteni a helyét, majd szépen, óvatosan visszavarrni az egészet.

Ne legyenek illúzióitok: annak a varratnak a helye örökre látszani fog. Az egészséges bőrön egy lüktető sebhely. Nem hiszek a mindenáron elengedésben. Nem hiszek abban, hogy mindent le lehet, vagy le kell zárni.

Hiszek a gyászmunkában, a fertőtlenítésben, az összevarrásban. De léteznek olyan hiányok, amelyek sosem múlnak el, és amelyeket nem lehet semmiféle munkával elmulasztani. Nem is kell. Ezek a hiányok tesznek azzá, aki vagy.

D. Tóth Kriszta

A fotók a szerző tulajdonában vannak.