–

Egy sportkarrier lezárulása után ki hagyja el a „küzdőteret” igazi győztesként vagy vesztesként, az a sport utáni életből derül ki. Amíg tart a sportolói pályafutás, addig csak érmekben mérik a sikert. Vannak a bajnokok és a derekasan helytálló versenyzők. Amikor viszont az érmek a padlásra kerülnek, a sportfelszerelés pedig a szekrény mélyére, akkor derül ki, hogy a személyiségen milyen sebek estek, vagy épp mik voltak azok, amiktől épült ebben az életszakaszban.

Én úgy képzelem, mindannyian folyamatosan szeretnénk fejlődni emberi mivoltunkban. Ezért újabb és újabb kérdéseket teszünk fel magunknak, újabb és újabb rejtélyeket próbálunk feltárni a jelenben, amihez sokszor vissza kell nyúlnia a múltba. A múlt pedig egészen más perspektívába kerül már akár néhány hét, hónap távlatából – évek vagy évtizedek pedig teljesen felül tudnak értékelni egy-egy helyzetet. Ez így van a gyerekkorunkkal, az iskolában megélt élményekkel, a kamaszkor hülyeségeivel, a különböző szerepekkel, amelyeket magunkra kapunk az életünk során. Később mindig egy kicsit okosabbak vagyunk, mint ott és akkor.

Én 15 év távlatából is úgy érzem, hogy többet kaptam az élsporttól, mint amennyit elvett tőlem.

Vett el tőlem, vett el belőlem, ezt akkor is éreztem, most is érzem, de rengeteget adott, aminek viszont a pozitív hozadékát hordozom magamban a mai napig. Ahogy újra és újra mérlegelem magamban ezeket az éveket, mindig egyértelműen azt tudom válaszolni, hogy igen, tök jó, hogy „ezt dobta a gép”.

Azt hiszem, nekem nagyon nagy szerencsém, hogy parasportolóként kerültem be az élsport világába. Egyrészt egy baranyai kis faluban egy „félkezű” kislányról soha senki nem gondolta, hogy valaha is köze lesz a sporthoz, úgyhogy attól nem kellett tartanom, hogy a szüleim vagy a családom bármely tagja saját beteljesületlen sportsikereit akarja rám nyomni.

A másik nagy mákom, hogy pont ezért 11 éves koromig mindenki békén hagyott a sporttal, éltem a falusi gyerekek felhőtlen életét (ami persze szintén nézőpont kérdése, de erről talán majd máskor). Amikor pedig  lekerültem a pécsi ANK uszodába, akkor is csak azért vittek oda, hogy a napi gyógytornát kiváltsák úszással, ami természetes módon mozgat meg minden izmot, és erősíti a hátat, vállat, karokat.

Így én voltam az, aki először kimondta, hogy: „bajnok akarok lenni”.

Az én döntésem volt, az én belső vágyam, és ehhez segítettek hozzá a körülöttem lévő emberek. Az edzőm, a szüleim, az úszótársaim, később a masszőröm, a sportpszichológusom… és még nagyon sokan mások. Egy nagyon összetett, konfliktusokkal, éles döntéshelyzetekkel, súlyos mélypontokkal és szárnyalásokkal teli csapatmunka volt ez, aminek egyetlen mozgatórugója volt mindvégig: „én bajnok akarok lenni”.

Ez igazából egy elég nagy É és N betű. A hozzám hasonló „bajnokok”-ban van egy hatalmas adag önzés is, ami az élet más területén nem a legelőnyösebb tulajdonság (bár én órákig tudom győzködni a férjemet, hogy neki miért olyan szuper jó, hogy egy ego-bajnok a felesége, hol több, hol kevesebb sikerrel…), de pont ez az, ami nekem adott egy védettséget is a kétes helyzetekben.

A sportban általában akkor születnek nagyon hangos, fényes, csillogó-villogó sikerek, amikor nagy egyéniségek találkoznak. Egy nagy formátumú edző egy nagy formátumú tanítvánnyal. Onnantól pedig kezdődik az ÉN-ek harca, amiben különböző eszközöket lehet csatasorba állítani. Hogy ezekben a harcokban ki mekkora sebeket ejt a másikon, az tényleg csak azon múlik, hogy ki milyen mélyre hajlandó lemenni a saját kis csatájának megnyerése érdekében.

Az én edzőmmel, Tolja bácsival is voltak cinkes pillanatok. Volt, hogy repült a szék a medencébe, volt, hogy véres térddel jöttem ki a vízből, mert büntetésből egy szoros gumikötéllel a lábamon kellett leúsznom 1000 méter mell lábtempót, sokszor bőgtem a fáradtságtól, és utáltam, hogy a súlyommal csesztet. De hát a '70-es években tanult orosz módszerek alkalmazása a '90-es években egészen más értelmezést kap 2018-ban.

Ennek ellenére sosem éreztem, hogy magamra vagyok hagyva a nehézségeimmel, és azt sem, hogy a testi integritásom olyan szinten lett volna megsértve, ami később komoly lelki problémákhoz vezetett volna. Kaptam zsákokat ezekből az évekből, ahogy az ember kap zsákokat a gyerekkorából, a párkapcsolataiból, és nagyjából minden élményéből. De ezekhez a zsákokhoz erőt is kaptam, hogy tudjam őket cipelni, és le is tudjam tenni őket (hogy újabbakat vegyek fel). Tudtam, hogy mindenben számíthatok anyukámra, hogy ő megvéd, ha kell, hogy ő csöndben meghallgatja az összes búmat-bánatomat (gyakorlatilag tíz éven át minden estéje abból állt, hogy az én pufogásomat hallgatta), és ha kell, akkor kiáll értem. Volt egy biztos pont az életemben, ahol nem számítottak a szintidők, az érmek, és az sem, hogy hányadik helyen érek célba, ahol nem megmondták, hogy mit csináljak, hanem meghallgattak.

Ezzel a biztos háttérrel szépen-lassan én is tanulgattam, hogy hogyan tudok kiállni magamért.

Az egész kamaszkoromat a vízben töltöttem. Ez az az időszak, amikor a szülők is elképesztően nehéz helyzetben vannak, hogy hogyan kezeljék a gyerekük identitáskeresését, a sportolók pedig egy teljesen külön világ, mert ők ezekben a konfliktusokkal teli években nem a szüleikkel harcolnak, hanem az edzőjükkel. A szülők ugyanis egy hullafáradt kamaszt kapnak meg este a nap végén, akinek már semmi energiája arra, hogy még velük is megvívja a kis csatáit.

Látom szülőként, hogy mennyire szeretnék a gyerekem tökéletes lelki fejlődéséhez megfelelő környezetet biztosítani, és a napi darálóban hányszor vérzek el, hányszor hozok olyan döntést, amit később megbánok, hányszor hagyják el olyan mondatok a számat, amiktől este hosszasan forgolódom az ágyban. A sportban az edző ugyanezeken a dilemmákon megy át, hiszen abban az életszakaszban ő tölti a legtöbb időt a gyerekkel. Éppen ezért ugyanakkora a felelőssége egy gyerek vagy egy kamasz testi-lelki fejlődéséért, mint egy szülőnek. Mindkettejüknek jól kell végezni a dolgát, hogy a végeredmény egy boldog és kiegyensúlyozott felnőttkor legyen, ha van egyáltalán ilyen – vagy mérhető ez bármi módon is.

Én remélem, hogy azokat, akiknek hozzám hasonlóan egyértelműen és megkérdőjelezhetetlen az a vágya, hogy bajnok legyen, olyan emberek veszik körül, akik ehhez hozzá tudják segíteni úgy, hogy ne csak a testük, de a személyiségük is fejlődjön, és olyan szülői háttérrel rendelkeznek, akik ezt felelősségteljesen meg tudják ítélni. Más garancia nincs arra, hogy valaki úgy szálljon ki ebből a mókuskerékből, hogy azt tudja mondani: „több lettem tőle, nem kevesebb”.

Pásztory Dóri

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/sirtravelalot