–

A sugdolózó lányok jelen vannak az életemben első osztályos korom óta. Ők azok, akik kizárólag a jelenlétedben sugdolóznak rólad. A hátad mögött. Mindig direkt úgy csinálják, hogy feltétlenül észrevehetők legyenek, aminek valószínűleg az a célja, hogy a kár, amit okozni készülnek, minél nagyobb legyen. Mert abban egészen biztos vagyok, hogy ez a fő cél, és ezt mindig el is érik. Akkor is, ha az ember megpróbálja leplezni. Akkor is, ha csak sokkal később jön rá. Ami a leginkább csodálatraméltó tulajdonságuk: mindig ők jönnek ki jól a dologból. Még egyszer sem történt meg, hogy valaki (egy tanár, egy kolléga vagy bárki, aki szintén jelen volt) közbeszólt volna, hogy: „Hagyjátok abba, mégis, mit képzeltek magatokról!?”

Annál többször előfordult viszont, hogy teljesen megsemmisülve álltam, szégyentől égő arccal, miközben ők vihogtak, vagy jelentőségteljes pillantásokat váltottak egymással és a többiekkel, miközben csak arra tudtam gondolni: „Mi a fenét csináltam már megint rosszul, mi a bajuk velem?”

Ez egy olyan érzés, ami nem múlik el teljesen soha, cserébe enyhén paranoiássá tesz egy életre, mégpedig azért, mert az egészet egyfajta színlelt barátkozás előzi meg.

Úgy tesznek, mintha kedvelnének, beszélgetnek, érdeklődnek irántad, amíg meg nem tudnak tőled valami olyat, amiből – bármilyen ártatlan dologról legyen is szó – ki tudnak hozni valami rettenetesen mocskosat, aztán jöhet a mutatvány.

Emiatt van az, hogy egy idő óta nem érzem szükségét annak, hogy új emberekkel ismerkedjek, mert mi van akkor, ha én látom rosszul. Mi van, ha tényleg tettem valami szörnyűt, és borzasztó ember vagyok, és ezek a tökéletes lények, a női nem kivételes példányai csak rámutattak erre? Mi van, ha ez az egész sugdolózás lényege. 

Én nem tudhatom, mert soha nem voltam az ellentétes oldalon. Sőt, soha nem is kívánkoztam oda. Akiről már egyszer életében sugdolóztak, tudja, milyen nyomorult érzés, és nem tudná megtenni senkivel, még akkor sem, ha a másik tényleg tett valami nem helyénvalót.  Amit ők csinálnak, arra nincs semmilyen mentség. Ezek egyszerűen gonosz emberek, akiknek annyira eseménytelen az életük, hogy egyetlen szórakozásuk az, ha másokat tönkretesznek, megaláznak. Ez számukra vicces, ettől érzik magukat valakinek. Szomorú tény továbbá, hogy nem lehet tenni ellenük semmit.

Hiába a számtalan értekezés, cikk, tanulmány az iskolai csúfolódás vagy a munkahelyi zaklatás negatív hatásairól és helytelenségéről, ha a gyakorlatban nem követi tett.

Hogy lehet mégis túlélni és túllépni az ilyen emberek által okozott károkon? Nehezen. Nagy önuralommal. Nem feladva a reményt, hogy eljöhet az az idő, amikor ezek az emberek is megtanulják egyszer s mindenkor, hogy amit csinálnak, az rossz, és végre abbahagyják. Persze… legyünk realisták, ez nem fog bekövetkezni. Ehhez tényleg csodának kéne történnie, mégis szép utópia.

 

 CsZs

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Max kegfire