– 

You can do it!

Talán Kerri Strug neve nem cseng túl ismerősen. Ha viszont hozzáteszem, hogy „You can do it!”, akkor lehet, hogy kezd derengeni valami. Ő az a tornászlány, aki az 1996-os olimpia döntőjében az első ugrásnál súlyos bokasérülést szenvedett, és úgy tűnt, nem tudja folytatni a versenyt. A második ugrásán múlt az amerikai csapat győzelme. Károlyi Béla, a válogatott edzője csak azt mondogatta neki, hogy „meg tudod csinálni, meg tudod csinálni!” Kerri odaállt a második ugráshoz, beleállt, az amerikaiak megnyerték az aranyérmet, majd összeesett.

Csodálatos sikertörténet kerekedett belőle, ő lett a szuperhős kicsi lány, aki megmentette a csapatot, aki legyőzte a fájdalmat az álmaiért, és mindenre képest volt, hogy győzelemre vigye a válogatottat. Mindenki imádta a sztorit, és könnyek közt nézte végig újra és újra a videót, aminek a végén a fájdalomtól eltorzult arccal a földre rogy a sportoló. Kerri később motivációs beszédeket tartott arról, hogy a bukás után jön a siker, az álmokért mi mindenre képes az ember… és persze you can do it!

A mostani események fényében, és annak a hírnek a tudatában, hogy nyomozás zajlik a Károlyi edzőközpontban, ahol annak idején ő is készült, és ahol Larry Nassar, a csapatorvos több lányt is molesztált, és ahol olyan kegyetlen körülmények között készültek fel a sportolók, hogy az éheztetés és a testi fenyítés hétköznapi és elfogadott dolog volt, talán kicsit más perspektívából is újranézhetjük az 1996-is videót. Főleg úgy, hogy a sportágról szóló rémtörténetek már 1995-ben megjelentek könyv formájában, amit Joan Ryan újságíró jegyzett, és amelyben arról tudósított, hogy milyen fizikai és mentális bántalmazás zajlik a torna és a műkorcsolya világában, azóta pedig többen megerősítették ezt.

A kártyavár… megremeg

A Károlyi-házaspárnak fantasztikus sikerek fémjelzik a pályafutásukat, vitán felüli az eredményességük, valamint az, hogy Románia és az Egyesült Államok több tucat olimpiai érmet köszönhet nekik. Károlyi Béla fedezte fel Nadia Comanecit, és ő reformálta meg az amerikai tornasportot.

Ahogy Larry Nassart is a sportág legkiemelkedőbb orvosának tartották, akiben mindenki bízott, akire mindenki felnézett, és pont ezért nem kételkedett a módszereiben.

Jöttek szépen az olimpia érmek, úgyhogy senki nem akart a színfalak mögé nézni.

Most – úgy tűnik – elkezdett remegni  kártyavár. Többen feljelentést tettek a tornász szövetség, a michigan-i egyetem (itt is praktizált Nassar), a Károlyi Ranch és néhány további edzőközpont ellen.

Vajon kiderül, hogy a mindig kifizetődő kemény munka pontosan milyen áron is van? Tudjuk-e mi zajlik a külvilágtól elszigetelt edzőközpontokban? Ha Kerri Strug történetét picit más szemszögből figyeljük, vajon akkor is a szívszorító amerikai sikersztorit látjuk meg benne, vagy azt a szerencsétlen kislányt is, aki súlyos bokasérüléssel odaállt a második ugráshoz anélkül, hogy bárki is megvizsgálta volna, bárki is foglalkozott volna a fájdalmával – és azzal, hogy milyen kár történt a testében? Hogy úgy repült fel a levegőbe, hogy ezer százalékig biztos lehetett benne, amint földet ér, tovább súlyosbítja a saját állapotát? Mi adhatta azt a mély erőt, amivel elhitte az edzőjének, hogy „meg tudja csinálni”? A bizalom vagy a félelem?

Bármelyik is volt abban a pillanatban az erősebb, az biztos, hogy emiatt az erőtér, emiatt az attitűd miatt is történhetett az, ami most nyilvánosságot kapott. Hogy egy orvos húsz éven keresztül molesztált kislányokat minden következmény nélkül. Többek között a Károlyi Ranchon is.

Gyerekek, testek, magány

Ezek a sportolók úgy nőttek fel, hogy kislány koruktól kezdve meg kellett tagadniuk a saját testük jelzéseit. Ignorálni kellett az éhségérzetet, a fájdalmat, a kimerültséget, a csalódottságot, a félelmet és a bizonytalanságot.

Minden egyes napon, öt-hatéves koruktól kezdve. Hogy ami másnál már régen átlépte az abnormális határt, az számukra teljesen normálissá vált? Mikor tanultak volna meg kiállni magukért, a saját testi integritásukért, amikor mindenre az a válasz, hogy: „You can do it”? Kinek szóltak volna? A szüleiknek, akik örültek, hogy a lányuk olyan magas szintre jutott a sportban, hogy a legismertebb, legnagyobb szaktudású orvos felel az egészségükért, és a legnagyobb tekintéllyel rendelkező edző készíti fel őket? Larry Nassar neve státuszszimbólum volt a tornában. Aki hozzá került, az már a legjobbak közt volt, és megtiszteltetésnek számított, ha valakit megvizsgált vagy ápolt.

Szóltak volna az edzőknek, akik közt többről nyíltan lehetett tudni (vagy épp „csak” sejteni), hogy szintén erőszaktevő és pedofil? Vagy aki pont előttük dobott ki valakit a csapatból súlyos megaláztatás közepette, mert túl gyengének, kövérnek, lustának tartotta? Aki a tenyerével „motivált”?

Szóltak volna a szövetségnek, ahol minden felelős rettegett, hogy bármi is bemocskolja a sportág renoméját az arany-, ezüst- és bronzérmekkel elvakított közönség előtt?

Ezek a gyerekek, lányok, nők teljesen magukra lettek hagyva a szexuális bántalmazásban, ugyanúgy, ahogy Kerri Strug teljesen magára lett hagyva abban az ugrásban, ami után összeesett, és nem tudott lábra állni. Nagy pillanat volt, ahogy bekötött bokával, az edzője ölben vitte a dobogóra, de most, 22 évvel később, 156 vallomással és 88 a bíróságon személyesen elmondott történettel később azért képzeljük oda azokat a sebeket is, amiket nem fáslival gyógyítanak, és nem ennyire látványosak, amikor az érmet a sportoló nyakába akasztják.

A sportban a teljesítmény nagyobb érték, mint a testi és lelki épség, a medál előrébb való, mint a morál.

Nem minden egyes aranyérem és érem mögött van ilyen rettenetes emberi dráma, de talán pont a torna az egyik olyan sportág, ahol nagyobb valószínűséggel fordulhat elő testi és lelki bántalmazás. Ez az, ahol nemcsak a pályafutást kezdik gyerekként, de sokszor még a győzelmek idején sem érik el a felnőtt kort.

Ahol olyan fiatal korban kezdik el a profi pályafutást, ahol az értékrend, a testi integritás, az önbecsülés még a külső visszajelzések által formálódik. Miközben a legtöbb gyerek személyisége a család védőhálójában és az iskolában változik, addig a sportolók egy elszeparált helyen, saját dinamika és szabályrendszer szerint működő közösségben válnak felnőtté. Ahol nem a szülőé a tekintély, hanem az edzőé, sőt a szülő inkább egy zavaró tényező, akit jobb távol tartani a tréningektől, aki „úgysem érti” a versenyzés lélektanát.

Ki a felelős? Ki az áldozat?

Ezért nagyon leegyszerűsített álláspont az, hogy „mindenért a szülő felel”, és ez a kérdés is értelmezhetetlen: „hogyan hagyhatták magukra a gyereküket egy ilyen szörnyű helyzetben?” Eközben a legtöbben nem látják azt a szisztematikusan felépített folyamatot, amivel a gyereket beszippantják az élsportba, integrálják abba a közösségbe, amibe a családi és versenyzői értékrend nem egyezik, de az sportág imádatával és a magasztos célokkal le tudják választani őket a realitástól. Ahol teljesen más a morális léc, mint a való életben.

Ebben a történetben – az áldozatokon túl – ezt a csodás sportágat sajnálom, aminek nagyon, de nagyon fontos szerepe kell, hogy legyen a gyerekek testi fejlődésében. A torna egy olyan alapsportág, amivel mindenkinek meg kéne ismerkednie. Sajnálom azokat az edzőket, akik elvetemült bűnözők miatt meg vannak bélyegezve, miközben emberséggel, szívvel és lélekkel oktatnak, tanítanak és segítenek hozzá sportolókat a sikerekhez.

Azért remélem, hogy minden csontvázat előkeresnek most a szekrényből (és nemcsak a tornatermek öltözőibe néznek be, hanem a többi sportágéba is), minden bántalmazót megneveznek és felelősségre vonnak, mert az élsportnak nem kell ilyennek lennie.

Nem kell minden aranyéremért egy személyiséget (és néha magát a testet is) összetörni.

Szabályokat változtatni könnyű, de a sport kultúráját megváltoztatni, na, az az igazi kemény munka. Ám ha valami, akkor ez tényleg kifizetődik.

Pásztory Dóra

Kiemelt kép: Getty Images/David Madison