A humanizmus vesztésre áll, de amíg a meccs megy, kit érdekel?
A George Floyd halála kapcsán kitört világbotrányban híres és kevésbé híres sportolók is megszólaltak. Van, aki milliók előtt viselkedett a felelősségéhez méltóan, és van, aki pár száz néző előtt gyakorolt gesztust. Szeretném hinni, hogy egy szellem kiszabadult egy poros, vissza nem zárható palackból, és többé nem lehet szankciókkal elhallgattatni a sportolókat – arra hivatkozva, hogy „ők csak sportolók”. De nincsenek túlzott illúzióim. Somos Ákos sportkommentátor írása.
–
Ha megszólalnak, és nem a sablont mondják, az botrány. Ha véleményt nyilvánítanak szorosan vett szakterületükön kívüli dolgokról, büntetést kockáztatnak. Ha kiállnak társadalmilag fontos, megosztó ügyekben a véleményükkel a nyilvánosság elé, nem a vélemény miatt köpködik őket, hanem mert elmondták.
Nekik „nem az a dolguk”, hogy kiálljanak. Ne akarjanak megmondani semmit, ne legyen civil véleményük, lehetőleg semmiről. Van egy kommunikációs készlet, amit rájuk szabtak, használják azt, ha kérdezik őket, a többit felejtsék el. Szabályzat tiltja, hogy kifejezzék önmagukat, azt, hogy mit gondolnak a világról, amiben élnek.
Élsportolók, tömegek bálványai, szupersztárok, milliók által figyelt szuperatléták. Lehetnek imádnivalók, ellenszenvesek, izgalmasak, úttörők, lázadók, szabályosak és szabálytalanok. Szabad nekik. De csak a pályán. A társadalmi státuszukra és emberi reakcióikra nem vevő a közeg.
Gladiátorok, akikért pénzt fizet a világ, elképzelhetetlenül sokat. De csak azért, hogy a harcukat csodálja.
Hogy a klubjukat, a sportágukat vagy a mezükre varrt címert képviseljék, a sportpálya vonalazásain belül. Legyenek büszkék erre, szolgáljanak ki minket. Valósítsák meg magukat a labdával, ütővel, futócipővel vagy sportautóval – de ne a véleményükkel. Nem arra tartjuk őket.
Ha a semminél többről beszélnek: kuss a nevük.
Ez a szabály ugyanis. És nem mostanában alkották meg. Az élsportra már a XX. század elején rákerült valami mesterségesen kreált máz. A szemforgató álszentség, a sportolót valójában lenéző látszólagos heroizálás máza. Hogy ő a „mi fiunk”, aki értünk harcol, a mi csapatunkért, az országunkért, nemzeti dicsőségünkért – de valójában (tudjuk jól) fizetett zsoldos, akinek ezen kívül ne legyen köze ahhoz, hol él. Holott a profizmus gátlástalan terjeszkedése őszinte dolog volt: ha jó vagy, megfizetnek, még jobb és még gazdagabb leszel. Cserébe vannak bizonyos feltételek, például az utcára sem mehetsz ki ilyen meg ilyen cipőben. Viselned kell a sapkánkat. És havonta néhány napon át mosolyognod kell a szponzorok rendezvényein. Megvásároltunk.
A sportolók által termelt, egyre irdatlanabb pénzen felhizlalt és magukon túlnövő nemzetközi szövetségek erre a megvásárolt dicsőségre építették saját nagyságuk tudatát – birodalmakat hoztak létre a sportolók által kreált figyelemre és üzleti lehetőségekre építve. Egyszersmind kínosan vigyáztak arra, nehogy bármi betüremkedjen a szimbolikus tér, a „nagybetűs Sporteszme” egyre jövedelmezőbb világának buborékjába.
Sportpályán nincs helye a politikának, hirdetik évtizedek óta, és erre hivatkozva csapnak botrányt minden olyan esetben, amikor egy sportoló „politizál”. Vagyis véleményt nyilvánít a világról, ami a buborékon kívül van.
Feudális, primitív, gonosz felfogás. És gyomorforgatóan cinikus. Mert ezek a gigantikus szervezetek közben nagyon is politizálnak: országok sorsát, gazdaságok fejlődését, milliárdok útját szabják meg, többnyire gátlástalan módon, semmilyen társadalmilag, erkölcsileg kétes eszköztől nem visszariadva. Háborús bűnösök, diktátorok, népeken taposó zsarnokok díszpáholyában figyelik sokszor a nagy versenyeket, legális és illegális vagyonokat halmoznak fel korrupt rendszerekkel együttműködve. Közben persze látványos, milliókból finanszírozott kampányokat indítanak társadalmi kérdésekben.
Nekik szabad. Az ő bizniszük.
De a sportoló, aki nélkül nem lenne sport, kussoljon, és fogadja el az ő szabályaikat. A világ egyik leghíresebb sportfotója készült 1968-ban a mexikói olimpián: a dobogón álló két amerikai sprinter, Tommie Smith és John Carlos magasba emelt, fekete kesztyűs kézzel hallgatja az amerikai himnuszt. Így tiltakoztak a faji megkülönböztetés, a rasszizmus ellen. Óriási botrány lett belőle. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság kizárással fenyegette meg az egész amerikai delegációt (!), a két versenyzőt szabályosan kiutasították az országból, örökös eltiltással fenyegetve őket.
Nem a véleményük miatt (hivatalosan), hanem mert demonstrálták. Kiálltak egy eszméért, az olimpiai eszmét révült magasztossággal hirdető NOB-rendezvényén. Dögvész rájuk!
Sok évtizeddel később egy másik amerikai sportoló, az NFL-játékos Colin Kaepernick nem állva, hanem fél térdre ereszkedve hallgatta a himnuszt egy meccs előtt, szintén a rasszizmus és a feketéket sújtó rendőri brutalitás ellen tiltakozva. Polgárjogi kezdeményezése hivatalos körökben kivágta a biztosítékot, de még saját sporttársai között is volt, aki elítélte a „sértő gesztust”. Donald Trump, nyilván nem függetlenül szavazóbázisa véleményétől, a maga keresetlen stílusában üzengetett neki, de a világ legnagyobb üzleti sportligáját, az NFL-t is sakkban tartotta adókedvezmény-megvonással fenyegetve őket. Kaepernick hosszú ideig nem talált magának csapatot.
George Floyd halála minden eddiginél nagyobb tiltakozás- és reakcióhullámot indított el. A világ sok pontján akadtak sportolók, elsősorban színes bőrűek, akik szolidaritásukat fejezték ki a rendőri intézkedés során megölt férfival, és a rasszizmus elleni harc mellé álltak.
De hát miért is gondolnánk, hogy a világ megértett már annyit a történelemből, hogy elfogadja az ilyen szabad vélemény-nyilvánítást?
Sportszövetségek igyekeznek kétségbeesetten alkalmazni a megfelelő szankciót, megmondóemberek csóválják a fejüket fotelben ülve, a meccs idejére behozott, már kibontott sört bosszúsan kortyolgatva, hogy hát ezek a szerencsétlenek nem értik, hogy sportpályán a „nyílt politizálásnak” nincs helye. Egyik-másik persze azt is hozzáteszi, magát a gesztust sem érti, mert nincs is ma már rasszizmus. Ő nem tapasztalta. De ha lenne is: a focista focizzon, azért fizetik.
A focista egy sportoló ember, aki ebben a világban él. Világnézete, politikai elvei, családi állapota nem érdekel minket. A világ, ami bennünket körülvesz, olyan, amilyen – a humanizmus vesztésre áll, de amíg a meccs megy, kit érdekel. (Utána se sokakat.) Hogy a rasszizmus, amely már 1968-ban sportolókat késztetett állásfoglalásra egy olimpián, ma is a világ számos országának belélegezhető, érzékszerveinkkel felfogható alkotóeleme – nem számít. Ne törődjön vele. Ne legyen véleménye róla. Vagy ha van, hangoztassa otthon, a négy fal között. Mi szórakozni, tobzódni, pénzt keresni akarunk – általuk, rajtuk, erre kellenek.
A szellem kiszabadult a palackból, talán nem is most. Sok kedvenc sportolóm, csapatom van, remélem, sokszor nyernek még bajnokságot, olimpiát, aranyérmet. De egyikért sem adnám, ha olyan világban élnénk, ahol a vélemény kimondásának joga, az ember szabadsága fontosabb, mint bármilyen más körülmény.
Somos Ákos
Kiemelt kép: Eric Reid és Colin Kaepernick 2016-ban térdelve tiltakozik az amerikai himnusz alatt – Forrás: Getty Images/Michael Zagaris/San Francisco 49ers