–

Reggel hét van. Egy padlizsánhajú nő ül a Moszkván. A haja három és fél centire le van nőve. Galambszaros a járda előtte. Rágja a körmét. Cigizik. A pad mögött egy tinédzsercsaj igyekszik, füle bedugva zenével, princesses grillázstekercset kajál, a körméről félig lepattogzott a kék lakk. Közben egy hajléktalan a tavaly átadott új burkolatra pisál.

A buszon tömeg van, mint minden reggel, ha hétkor jövök. Befogom az orrom, valakinek büdös a szája. Úgy hömpölyögnek az emberek a téren, mint a droidok, ránézésre nincs egyiknek se gondolat a fejében. Be vannak programozva arra, hogy be kell érni nyolcra, hogy pénzt kell keresni, csekket kell fizetni, gyereket kell szülni, valahogy nevelni, néha megverni, ha hülye. Feláll a lenőtt hajú nő, elpöccinti a csikket, nem a kukába. A tinédzsercsaj átrohan a zebrán a pirosnál, egy autó dudál, rázza az öklét a szőke bige az „A” osztályú Merci kormánya mögül. Én meg leszállok.

A kettes metró lejáratánál Lokált osztogatnak, a jegyellenőr senkire nem néz, lehajtott feje alá dugják a bérletigazolványokat meg a jegyeket. Szerintem meg se nézi. Ilyenkor mindig elgondolkodom, mi lenne, ha nem váltanék bérletet, csak üres papírfecniket mutogatnék, és röhögnék zsebre dugott kézzel, fülemben egy kibaszott jó Led Zeppelin-dallal lefelé a mozgólépcsőn. Várok a következő szerelvényre, ami pontosan kettő és fél perc múlva érkezik.

A digitális kijelzőn a percszámláló visszafelé mutatja az időt. Milyen kurva jó volna, ha tényleg visszafelé járna.

Akkor még élne A.

Tegnap tudtam meg, hogy meghalt. Fél éve beszéltünk utoljára. Igazából sosem találkoztunk, vagyis hazudok, mert láttam egyszer kábé nyolc évvel ezelőtt egy buliban, és már akkor is irtó jó nő volt. Nem evilági. Olyan, aki mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Én se tudtam. Aztán egyszer, évekkel később írt, hogy gáz van, segítsek. Segítettem. Aztán jó lett minden. Vele is. Velem is. Talán egyszerre volt az egész, vagy féléves csúszásokkal. Örültünk. Néha írt, hogy boldog szülinapot. Néha írtam, hogy boldog szülinapot. Mindketten tudtuk, mit jelent, hogy van szülinapunk megint.

Aztán fél éve semmi. Se egy kép. Se egy üzenet. Igazából fel se tűnt, csak most, hogy mondták, meghalt. Megnéztem a profilját, és tényleg, semmi kép, már fél éve legalább.

Fel se tűnt, úgy ment el. Nem is kéne szomorúnak lennem. Mert nem is ismertem. Sose találkoztunk, biztos nem is vette észre, hogy bámulom abban a buliban, hiszen őt mindig mindenki bámulta, tutira megszokta.

Visszaolvastam az üzeneteinket. Nem volt sok. Az elsőt 2014-ben küldte. Az utolsót idén májusban. A profilképére kattintok. Rohadtul szép volt. Ilyen marad most már örökre mindenkinek.

Felnézek a telefonomból. Megjött a metrószerelvény. Felszállok, leülök. Szemben egy kábé hatéves gyerek az apjával, fészkelődik az ülésen, ráül véletlenül egy Lokálra, észreveszi, megfogja, kihúzza, az apja kiveszi a kezéből, összegyűri, és gondosan begyömöszöli az ülés mögé. A gyerek engem bámul, közben a Spotify-om a következő számra vált, ez a kedvenc albumom a Zeppelintől, és megszólal a Stairway to Heaven. A fejem ütemesen zakatol a zenével együtt.

A vissza nem tekerhető időre gondolok, a rákra gondolok, a halálra, anyámra, az emberekre, akiket szerettem, vagy még szeretek. Eszembe jut a csülök a kedvenc villányi csárdámból, eszembe jut a Kispipacs, eszembe jut Miklós, meg még valaki, akinek nem írom le a nevét. Eszembe jut apám, mama, nagyapa, a tesóim. Minden eszembe jut, amit szeretek.

Bárcsak meg lehetne állítani az időt.

Akkor nem múlna el ez mind.

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/