–

A Vadnyugat a korlátlan szabadság és a határtalan lehetőségek földje volt, ahol a prémsapkás vadászok a vadtól hemzsegő rengetegbe, a borostás tehenészfiúk a bölények és musztángok nyomába, a hallgatag aranyásók meg a hegyek közé vetették be magukat, míg a földművesek karóikat leverve sajátították ki maguknak a földet. Miközben vérrel és verítékkel épült a szép Újvilág, kizsákmányolták a természetet, az őslakosokat, és a magukkal hurcolt fehérnépet. A Vadnyugat mítosza egyedül csak a férfiaké.

A holland rendező, Martin Koolhoven azonban női szemszögből forgatta le európai westernfilmjét, a Megtorlást. Igazából ez önmagában még nem hordoz különösebb újdonságot: a női nézőpont az utóbbi időben szépen beszivárgott a műfajba. Legutóbb Natalie Portman került célkeresztbe (Jane Got a Gun), előtte Hilary Swank az őrület határára Tommy Lee Jonestól (A kelletlen útitárs), még korábban pedig Jeff Bridges avatta hőssé a tini Hailee Steinfeldet a Coen-fivérek jóvoltából (A félszemű). Koolhoven azonban mindezeknél jóval messzebbre megy: a Megtorlás című film főhősnőjével nem csupán a padlót törli föl, de a pokol összes bugyrában megmártja, hogy aztán a hajánál fogva emelje piedesztálra.

A minden romantikát nélkülöző Vadnyugaton a nők osztályrésze: a sorstalanság.

„Óvakodjatok a hamis prófétáktól...”

Liz egy apró közösség megbecsült tagja, aki a háztáji gazdaságuk mellett bábaként is dolgozik. Némán, de békés megelégedettségben él kislányával, mostohafiával és szerető férjével. Egy nap azonban új tiszteletes érkezik a faluba, aki tisztában van az asszony sötét múltjával. A pap megjelenésével Liz elveszíti az emberek bizalmát, és hamarosan szerettei élete is veszélybe kerül. Innentől nem kerülheti el, hogy felszínre ne kerüljön, milyen súlyos titkok nyomasztják a lelkét, és mi köti össze a báránybőrbe bújt farkasokról prédikáló tiszteletessel.

A film sötét hangulatú felütése stílusos westernfilmet ígér. Koolhoven sutba dobja az elavult westernfilmes toposzokat, akárcsak dán kollégája A megváltásban, amelyben Mads Mikkelsen rendezett ámokfutást a Vadnyugaton. Szereplői nem kapkodnak folyamatosan pisztoly vagy puska után – jó nekik a kés is –, nem leszünk tanúi hosszúra nyúló lőpárbajoknak. 

A Megtorlás négy epizódra tagolódik, amelyek bibliai címeket viselnek, és Liz életének állomásait mutatják be. Időben visszafelé haladva ismerjük meg a múltját, és jutunk el végül az életét mérgező titokhoz, miközben egy tragikus hősnő kemény alakja bontakozik ki előttünk.

A rendező már az első fejezetben (amit a borsodi Domaházán forgattak) elkaszálja a lábunkat, és az erőszak posványába taszít bennünket. Nincs menekvés. Prostitúció, abúzus, nemi erőszak, brutális kegyetlenség, csonkolás, gyermekkínzás, pedofília, vérfertőzés és gyermekgyilkosság – mindez hol premier plánban, hol szemérmesen félrefordított kamerával, hol meg csak ráutaló magatartással... Ennyi borzalom után a néző sem maradhat tiszta, a végén mintha maga is könyékig véresen és (bél)sarasan támolyogna ki a nézőtérről. Ami csak azért probléma, mert mindezt nem a film naturalizmusának vagy tabudöntögető koncepciójának számlájára írjuk, hanem a rendezői önkénynek. A Megtorlás kegyetlenségei ugyanis az öncélúság határán táncolnak. Igen, történnek ilyenek a valóságban is, igen, ezekről beszélnünk kell – különösen most, a zaklatási botrányok fényében –, elrettentésül meg is mutathatjuk, de mindennek van – vagy legalábbis kellene, hogy legyen – határa. És ha túlmegy rajta a rendező, visszájára fordul a hatás, egyre csak veszít az erejéből.

Koolhoven tehát átesik a ló túloldalára, és a valódi mondanivalóját vér és belsőségek alá temeti. Pontosan azt teszi, ami ellen prédikál: rákényszeríti nézőit a szenvedésre, mintha ezzel megválthatná a világ bűneit, majd tocsogva-tapicskolva tort ül fölöttük. Látszólag nincs ember, aki ennyi borzalom közepette állva maradna, ám főhősnőnk harcos típus, igazi amazon, aki mellett themüszkirai Diána (alias Wonder Woman) csupán picsogó fruska. Közben úgy hullanak körülötte a hozzá közelállók, mint fáról a vadkörte, amelyet a tiszteletes figurája ráz a kálvinizmus kiforgatott tanai nevében. Régi lemez: a vallási fanatizmus kel birokra a józan ésszel, miközben hol a felnőtt Lizt, hol a fiatalkorú Joannát (akik valójában egy és ugyanazon személy) láthatjuk táncolni az ördöggel a sápadt holdfénynél.

Mert míg a férfi előtt kinyílik a Vadnyugat világa, addig a nő előtt csak két szűk ösvényt rejt: házasság vagy prostitúció.

Ennyi borzalom után azt várnánk, hogy eget rengető katarzis jár a nézőnek – ha már nem szédült ki a rendező vadnyugati szellemvasútjáról. A sokat megélt Liz rádöbben, hogy nem futhat el a sorsa elől, és keményen szembenéz a tiszteletes képében megjelent középkori szemlélettel, ami immár nem áldozata halálát kívánja, hanem a lelkét megtörni és behódolásra késztetni. Liz azonban nem adja magát: sarkára áll, és megtépázva üvölti bele függetlenségét a történelem szélviharába. Kérdés, hogy lehet-e ez több pusztába kiáltott szónál…

Komámasszony meg a pap

A néma Liz szerepében Dakota Fanning magával ragadó a szőke hajkoronájával, és hatalmas, beszédes tekintetével, amellyel mindent képes elmondani. Törékeny szépsége átragyog a kupleráj közönségességén, ugyanakkor kellő határozottsággal ragad puskát vagy nyisszant el torkot, ha kell. A Megtorlás után nem kérdés, hogy nagy színésznő vált az egykori gyereksztárból. De Guy Pearce is méltó partner: módszeresen mártózott meg az emberi lélek pöcegödrében, amíg a megfelelő színt elnyerve fölfestette a tiszteletes figuráját. Elég, ha szótlanul, a kamerának háttal ül a kort megidéző konyhabelsőben, máris olyan szuggesztív fenyegetés és iszonyat légkörét árasztja magából, hogy képtelenek vagyunk kivonni magunkat a hatása alól. A két színész közelében minden és mindenki más elhalványul, elképesztő módon uralják a vásznat – értük megéri végigszenvedni a film tengernyi brutalitását. 

A Trónok harcából egy-egy epizódszerep kedvéért átruccanó Havas Jon és Melisandre csak asszisztálnak mellettük, bár a Vörös Papnő varázsa itt is delejező: Carice van Houten elcsábította Guy Pearce-t a forgatás során, és a színész 18 éves házasságának fordított hátat a kedvéért. Azóta már gyerekük is született.

Neked szól?

A Megtorlás erősen atmoszférateremtő, gyönyörűen fényképezett mozi, ami izgalmasan építkezik, remek alakításokkal kényeztet, és új utakra tereli a zsánert. Más kérdés, hogy ez az út olyan naturalizmussal van kikövezve, amelynek öncélú kegyetlensége visszás érzéseket kelt. Éppen ezért nehéz meghatározni, kinek is szól ez a film. Edzett lelkű feministáknak? Önző pasiknak, akik magasról tesznek a másik nemre? A vadnyugati romantika szerelmeseinek, akik a Westworld idealizált mátrixának rabjai? Nekünk, akik az abúzushoz, a zaklatáshoz és a pedofíliához vakon vagy épp némán állunk hozzá? Egy biztos: a Megtorlás az a fajta filmes „ínyencség”, amelyhez pokoli jó gyomor kell. Olyan, ami egy éles pengétől még biztosan nem fordul ki. 

Bányász Attila

Képek: Megtorlás/Brimstone (Momentum Pictures, 2017)