Egyszer, hosszú évekkel ezelőtt, valahol a horvát tengerparton sétálgattunk, és bementünk egy helyre, ahol egy egészen kicsi akváriumban megláttunk egy polipot. Emlékszem, mennyire megrázott minket. Borzalmas látvány volt azon a rettenetesen szűk helyen. Az emberi kegyetlenség, felsőbbrendűség elkeserítő példája volt ennek az állatnak a sorsa, és még csak nem is én, a mindig ügyeletes bőgőmasina érzékenyültem el a legjobban, hanem az apukám. Állt az akváriummal szemben, és fátyolos szemmel meredt a helyszűke miatt mozogni is alig tudó állatra. Azóta is, akárhányszor polipot látunk, eszünkbe jut ez az élmény. 

Ezt látnom kell!

Talán ennek az élmény is közrejátszhatott abban, hogy amikor megláttam a My Octopus Teacher (magyar címe Tanítóm, a polip) című dokumentumfilm előzetesét, nem volt kérdés, hogy látnom kell. Jellemző rám, hogy némi spéttel kapok rá filmekre, sorozatokra. Akkor keveredem elé, amikor már mindenki látta, mindenki megbeszélte, mindenkinek van róla véleménye. A mindenkit értsd jól (szóval sokaknak).

Nem szándékosan késem a filmekkel, egyszerűen valahogy így alakul. Szóval ez a polipos is már egy éve fent volt Netflixen, és az Oscart is bezsebelte, mire elém került, de azonnal ráharaptam. 

A nagy találkozás

A rövid történet szerint Craig Foster dél-afrikai dokumentumfilmes épp nyakig van az életközepi válságban, kiégett és depressziós. Terápiaként a Fokvároshoz közeli viharos, meglehetősen barátságtalan óceán hínárerdejébe merül le nap mint nap.

A szinte jeges víz és a páratlan élővilág megteszi a hatását. Az elméje lecsendesedik, szó szerint minden lelassul, és nem marad más, csak ő és az óceán, no meg ami benne rejlik.

Egy napon aztán „megismerkedik” egy polippal, amely első pillantásra lenyűgözi, és arra ösztönzi, tényleg jöjjön, merüljön le minden egyes nap. A poliphoz. Innentől kezdve, amíg Foster a polipot és rajta keresztül önmagát figyeli árgus szemmel, mi tanúi lehetünk egy meglehetősen bizarr kapcsolatnak. Azon túl, hogy maga a polip tényleg olyan, mintha egy másik bolygóról csöppent volna közénk, Foster azonosulni kezd vele, és egy ponton odáig is eljut, hogy megérinti, sőt érzelmileg is elkezd kötődni hozzá.

Persze, a természeti törvényeket hidegen hagyja, hogy itt most egy ember épp óriási belső utazáson megy keresztül, és a polip élete éppoly törékeny marad, nem válik emberré, ha tetszik, ha nem. Ennél többet nem árulhatok el a történetről spoilerezés nélkül, bár nyilván sejthető, hogy nem volt opció a „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

A show-t a polip viszi el

Őszintén szerettem volna szeretni ezt a filmet. Természet, óceán, polip, nálam ez már nyerő kombó lenne. De volt valami, ami annyira zavart, hogy minden mást felülírt. Ez a valami inkább valaki, nem más, mint a film alkotója, Craig Foster. 

Számomra már az is súrolja a jó ízlés határát, ahogy erőszakosan önmagát helyezi a filmje középpontjába. Értem én, hogy ez az ő története, az ő útja, de ennyi lassított felvétel és ilyen forszírozott közelik saját magáról szerintem egész biztosan nem indokoltak.

A közhelyes vágóképek, ahogy sétál a parton, a végtelen snittek arról, hogy a horizontot kémleli, nemhogy közelebb vinnének az alkotó belső világához, hanem inkább eltávolítanak a valódi, emberi dráma lehetőségétől is.

Foster nem engedi, hogy a történet önmagáért beszéljen, túl sok eszközt vet be, így zavarossá válik a kép, mintha a film is hínárerdőben lebegne. Az a szerencséje, hogy a show-t így is elviszi a polip, és semmi sem tud olyan zavaró lenni, hogy beárnyékolja a nyilvánvalót: a polip varázslatos lény. Azok a film legizgalmasabb, legjobb részei, amelyek az állatról szólnak.

Ezzel együtt: Foster jó megfigyelő

Olyan jeleneteknek lehetünk szemtanúi, amik egy életre beleéghetnek az agyunkba. Ott van például az elképesztő barikád, amit csápjaival pillanatok alatt maga köré eszkábál, de öngyógyító képességétől is keresgéltem az állam a padlón. Könnyű azt mondani, hogy hát ez a furcsa lény teljesen ufó, közünk nincs hozzá nekünk, embereknek. De a dokumentumfilmből mégis úgy tűnik, hogy érez, gondolkodik, sőt akár kötődik is, bár utóbbi nem derül ki egyértelműen.

A polipok négyszázmillió évvel ezelőtt, vagyis kétszázmillió évvel az első emlősök előtt jelentek meg. Ők voltak a legelső intelligens lények a Földön.

Elnézve a felvételeken a folyamatosan mozgásban lévő élővilágot, látszik, hogy a polip a saját környezetén belül is picit kívülálló, magányos. Foster pedig, ezt be kell látnom, jó megfigyelő.

Mindennap meglátogatja „tanítóját”, és precízen vizslatja a poliplét minden momentumát. Amikor egy hétig nem találja az állatot, gyakorlatilag nyomozni kezd a víz alatt. Ehhez arra van szükség, hogy az első homokszemtől az utolsó kagylóig mindennek jelentőséget tulajdonítson. Ezek a pillanatok azok, amelyek miatt megéri megnézni a filmet. Mert ez a fajta koncentrált, minőségi figyelem fájóan hiányzik már belőlünk, emberekből.

 

Spirituális vagy érzéki találkozás? 

Talán a jéghideg víz az oka, talán a tény, hogy meghatározott időközönként fel kell menni a vízfelszínre levegőért, mindenesetre Foster fókuszáltan jelen tudott lenni a pillanatban, és ez az, ami lehetővé tehette a valódi kapcsolódást a polippal.

Nézzünk csak magunkba: mégis mikor merültünk el úgy istenigazán utoljára a természetben? Szinte azt sem tudjuk már, hogyan kell.

Vannak az állatok, és vagyunk mi. Hidat legfeljebb a háziasított állatok alkotnak.

Foster viszont alázattal vegyes csodálattal közelít a fenséges állathoz, és noha előszeretettel csámcsognak cikkek és fórumok azon, hogy a kapcsolatnak van valamennyi szexuális töltete, én ezt egyáltalán nem éreztem. Bizarrnak bizarr az, ahogyan érintkeznek, de inkább mondanám spirituális találkozásnak azt a pillanatot, semmint érzékinek. 

És most hadd meséljek el egy történetet. 

A szerelmes delfin

Évekkel ezelőtt, amikor Berlinben laktunk, azt játszottuk a férjemmel, hogy mondunk egy random szót, beírjuk a YouTube keresőjébe, és az első három találat közül valamelyik videót megnézzük. Nem tudom, mi volt már a beírt szó, de a lényeg, hogy a kapott találatok közül nem volt kérdés, melyik címre kattintunk rá. A Dolphin Lover – The Real Life „Shape Of Water” című díjnyertes rövid dokumentumfilm volt a befutó. Ami konkrétan egy férfi és egy delfin „szerelmének” története.

És bizony itt aztán van minden, bizony, szex is. A férfi elmondása szerint szeretkeztek. És – bocsánat, muszáj spoilereznem – amikor az afférra fény derült, elválasztották őket egymástól, és (ismét csupán a férfi beszámolójára támaszkodhatunk) a delfin bánatában öngyilkos lett, vagyis a tenger fenekére feküdt, és nem vett többet levegőt. Ahogy rákerestem a történetre, kiderült, hogy nem ez az egyetlen ilyen eset. Ember és állat szerelme nyilván nem új a nap alatt, és értem, hogy az internet népe egy olyan dokumentumfilm láttán, mint a Tanítóm, a polip, szinte már automatikusan ilyesmit feltételez.

Főleg, amikor Foster arról beszél, hogy állandóan, éjjel-nappal, szárazföldön és a vízben is mindig a polipra gondol. Beleszeretett, mondja. Nyilván ezt sokféleképen lehet értelmezni. De én úgy éreztem, hogy semmi szexuális töltet nincs ebben a történetben.

Etikus-e a film?

Viszont etikai szempontból megkérdőjelezhető, hogy valaki (főleg egy gyakorlott dokumentumfilmes, aki nem egy természetfilmet készített már) ilyen mértékben belemásszon az élővilág mindennapjaiba. A filmben el is jön a pont, amikor ő maga is elkezd ezen vacillálni, de úgy tűnik, annyira mégsem lehetett mély a dilemma, mert végül nemcsak egyedül merül le az állathoz, hanem társakat is visz magával. Akik aztán szintén elkezdenek szorosabb kapcsolatot kiépíteni az élőlényekkel.

Ez, meglátásom szerint, szakmai szempontból is problémás, különösen, ahogy fizikai kontaktusba kerül az állattal. Különösképpen tudva és látva azt, hogy a film megjelenése óta a halak, polipok simogatása, a velük való pózolás a közösségimédia-oldalakon gyakoribbá vált. Ez pedig egész biztosan nem szolgálja a természetben élő lények érdekeit, még akkor sem, ha Foster azóta létrehozta a The Sea Change Project nevű szervezetet, a hínárerdő védelme céljából.

A film hatása azonban sajnos megállíthatatlan. Nem egy olyan videót látni a neten, amiben utánozni próbálják Fostert, miközben dicsekednek, hogy az ő kezükbe is belekúszott a polip – miközben a felvételen, mondjuk, épp az ellenkezője látszik: az állat menekülni próbál.

Ezek a manipulált felvételek, például az Instagramon, elképesztően károsak, mert meglovagolják azt a tévhitet, hogy ez a fajta kontaktus egyszerű, mindennapos és szuper menő. Pedig az nem derült ki a film során, hogy az állat bármit is profitált volna ebből a kapcsolatból.

Az világos, hogy Foster viszont igen. És az is, hogy ezért ő valóban hálás.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

És az Oscart kapja…

A film címe – Tanítóm, a polip – az vetíti előre, hogy a dokumentumfilm főszereplője az állat lesz. És a polip el is vitte volna a hátán a művet. Miatta nem bánom, hogy láttam. De sokkal, sokkal kevesebb Foster, kevesebb ember kellett volna a filmbe.

Ezzel együtt, hálás vagyok azért, hogy ilyen közelről megfigyelhettem ezt a csodalényt. És valahol megértem azt is, hogy az élmény hatása alatt nem volt könnyű számára eltávolodni annyira, hogy mi, nézők, könnyebben észrevehessük a fától az erdőt.

Azt, hogy a természettel egyensúlyban lenni milyen végtelenül gyógyító. Kinek így, kinek úgy – de minden embernek az, ez egészen biztos.

Craig Foster útja egy a sok közül, és meglátásom szerint nem a követendők közé tartozik. De tény, hogy mindannyiunkra ráférne egy nagy adag természetterápia. Az Oscart pedig tőlem egyértelműen a polip kapja. 

Szabó Anna Eszter

Képek: Netflix