Ezüstözött rinocéroszfejtől a levetett cipőkig – Feketetói bolhapiac, tengernyi képpel

–

Ki ne játszott volna már el a gondolattal, hogy egyszer úgy fog utazni, hogy nem visz magával semmi mást, csak egy fogkefét és egy hitelkártyát? Semmi utazólista, semmi a kapuból még kétszer visszafordulás, hogy jajj, a nyakpárna, ejnye a szalmakalap... A feketetói vásárra nyugodtan lehet úgy készülni, hogy ami nincs, azt majd ott megvesszük. Meg mindent. A „mindent” is. Persze nem hitelkártyával, hanem forinttal, lejjel, dollárral, szép szóval, kézfogással.

A legalább 200 éves múltra visszatekintő vásár a Sebes-Körös partján nyújtózik el, nem messze a Királyhágótól. Az idők során cserélt már itt gazdát kávé, cigi, borjú, leány és néhány ezer fél pár szandál. Erdélybe menet Körösfeketetó avagy Negreni falucskáján az egyszeri utazó valószínűleg egy perc alatt áthajt, és nem is sejti, hogy minden évben tavasszal és ősszel ezen a jelentéktelennek tűnő helyen eluralkodik a fesztiválos állapot.

Az úton kint állnak a helyi nénikék, maszatos gyerekek, szvetteres bácsik és táblákkal, botokkal vagy kézjelekkel terelik be az autósokat a saját portáikra. Illedelmesen megvárják, amíg az utasok kinyújtóztatják tagjaikat, nyögnek és sóhajtanak, majd közlik velük: ten/tíz/zehn/zece lej.

Árusok, ameddig a szem ellát

Gondoltam, ha már fizetek ezért a szolgáltatásért, megkockáztatom a kérdést, hogy ugyan, van-e vécéjük, amit használhatnék. Az egyik kezével továbbra is az autókat csalogató, kortalan vendéglátó asszonyom, a másik kezével a nejlon otthonka zsebébe a lejt begyűrve, teljes természetességgel bólintott, és megkérte gyermekét vagy unokáját, hogy kísérjen el a toalettre. A gyermek így tett, elvette a tyúkketrec elől az éket, kifeszítette a rácsot, és mutatott az ól felé, hogyha átbújok, a sarokban találom a budit. Így esett, hogy egy kíváncsi kakas és négy gyanakvó tyúk tekintetének kereszttüzében akklimatizálódtam a vásár szellemiségéhez.

Az autót hátrahagyva, az autóúton és a vonatsínen természetesen mindenféle forgalomkorlátozás nélkül átkelve, már csak a hömpölygő tömeget kell követni. Sátrak, a lehető legkülönbözőbb standok és furgonok között vezet az út a Köröst átívelő híd felé, ahol vagy hivatalos, vagy félhivatalos személyek árusítják az egész hétvégére szóló belépőjegyet – hacsak el nem felejtik a fizetés után a cédulát odaadni – 1 lejért, azaz körülbelül 70 forintért.

A biztonságosnak remélt hídon átérve, egészen elképesztő árudömping tárul elénk. Kilométer hosszan ömlik le a kempingasztalokról egyrészt az új- és használt ruha, másrészt a mindenféle kütyü, bútor, régiség. Ugyanolyan arányban hallani magyar illetve román szót az árusok és a vásárlók körében is.

„Na, ezek se százasok"
A nagy múltú vásárt természetesen sok turista felfedezte már magának, így az árak messze nem olyan alacsonyak, mint amire számítanánk. A régiség már nem ócskaságszámba megy, ügyesen és kitartóan kell alkudozni, ha valami igazán megtetszik. Esetleg egy sakálpreparátum, német nyelvű videojáték, antikolt fésülködőtükör vagy éppen egy életnagyságú, ezüstözött rinocéroszfej.

A hagyatékokból megmaradt, valaha vagyonnak számított limlomokon kívül, – a vásár régi hagyományaihoz híven – sokszoknyás, népviseletbe öltözött nénik kínálják szőtteseiket, gábor-cigányok rézüstjeiket és pálinkafőző-felszereléseiket, székelykalapos bácsik szőnyegeiket, teknővájó cigányok pedig a maguk portékáit, méghozzá generációk óta. Az árusok ugyan figyelnek egymásra, a lopások ellen azonban aligha tudnak mit tenni, csak figyelmeztetik egymást, ha gyanús érdeklődőket detektálnak: „na, ezek se százasok”.

Itt minden megtörténhet

A vásározás egyáltalán nem könnyű műfaj, estefelé már megy a pénzszámolás, és az előkészület az éjszakára: fejkendős, idős asszonyok a folyópartra felvert sátraikban vackolódnak el a másnapi jó üzlet reményében. A folyó város felé eső részén a rögtönzött kocsmákban zenészek húzzák a nótát vonóba tűzött húszezressel.

És míg a sülttarja szagban „Erdélyország dicsőségét” zengi a könnybe lábadt szemű közönség, addig a szomszédban megy a „jajj, cica eszem azt a csöpp kis szád”.

Vasárnap kezdődik minden elölről, forog a tűz fölött a kürtőskalács, ázik az ecetben a sült paprika, a bőség zavarától megszédült közönség pedig rója tovább köreit a standok között. A vásárnak nemcsak a színes közönségtől van magával ragadó hangulata, hanem a véletlenszerűen egymás mellé került portékák spontán létrejött dialektikájától is. A feketetói vásárban minden megtörténhet, és bármi kerülhet olyan kontextusba, amelyhez steril körülmények között egy feketeöves műgyűjtőnek és egy muzeológusnak sem lenne elég fantáziája.

A nagyasszonyoknak kijár az őket megillető csodálat, tisztelet és kényelem, a furgon két, kinyitott ajtaja között alkalmuk nyílik felpróbálni a harmincas éveket idéző, hetvenes években készült nejlon koktélruhát.

Kincsek rejlenek minden második méteren, ami ma még nem kap megbecsülést, jövőre talán slágertermék lesz.

Ha vasárnap, akkor leértékelés

Néhány órányi bolyongás után, emészthetetlenné válik az a sok minden, ami a potenciális vásárlók elé tárul, így a túladagolást elkerülendő – és a táj szépsége miatt is –, ajánlatos egy kis pihenőt beiktatni a hétvégébe. Arról nem is beszélve, mennyire veszélyes hely a feketetói vásár az impulzusvásárlók számára.

A vasárnap délután a leértékelések ideje – kiderült ugyanis, hogy a „hatalmas akcióban vagyunk" terminus azt jelenti, hogy a kínált termékekhez már nyomott áron is hozzá lehet jutni. Az árusok mennének már haza, a vásárlók is indulnának útjukra, a hídon helyszűkében mindenki engedelmesen, derékból kihajol a víz fölé, amíg a furgonok áthajtanak. Mint olvadás idején a hordalék, úgy indul meg a hegyről a nép. Legközelebb 2018 tavaszán rendezik meg a vásárt, érdemes időben foglalni szállást, mert a környékbeli falvak alig bírják el a zajos hétvége okozta terhelést. A nagyszerű bazárhoz pedig ajánlott nagy nyitottsággal, toleranciával és kíváncsisággal hozzáállni.

Ha szeretnél még több fotót látni az alkotótól, ide kattintva megteheted. 

Fotók: Chripkó Lili

Chripkó Lili