„Eljöttünk egy kölesgolyóval meg fél liter vízzel Erdélybe. Bravó!” – Útinapló

–

„Eljöttünk egy kölesgolyóval meg fél liter vízzel Erdélybe… Bravó!” – morog mellettem, amiért megint nem teljesítettem a reszortomat, miszerint: perfekcionista operatőrként ő felel a technikáért, én pedig minden másért, azaz, hogy a bőröndbe be legyen pakolva, legyen rendes mennyiségű folyadék, élelmiszer a kocsiban, az autó le legyen mosva, meg legyen tankolva, legyen rajta autópálya-matrica, legyen fogkefe, fogkrém (volt már belőle baj, ezért mindig külön figyelmeztet), törlőkendő, ha ránk jön a szükség, satöbbi. (Amúgy a világért sem akarok árulkodni, de a „Bravó!” helyett egy csúnya szót mondott, én viszont egy finom hölgy vagyok, és nem írok le ilyesmit, még idézőjelben sem.)

Szóval ő a technikáért felel, én meg kussolok. (haha)

Új műsort forgatunk, ezek a technikai cuccok pedig olyanok, hogy folyton lemerülnek, vagy kifogy az elem belőlük, vagy valami kis biszbasz elkeveredik, azaz komoly felelősség, értem én, foglalkozzak csak a megfelelő mennyiségű élelmiszerrel, folyadékkal, meg a fogkefefogkrémmel.

Alig bírom visszatartani a röhögést, amikor beszél, közben teletömöm a szám a natúr kölesgolyóval, ami olyan, mint a fűrészpor. Magamban azt mondogatom, miért nem mogyorósat vettem, annak legalább van valami íze, de elhessegetem a gondolatot, úgyis késő bánat. Más normális emberek szendvicset készítenek, vesznek legalább másfél liter vizet, mi meg bohóckodunk itt hülye kutakon drágán megvásárolt vacakokkal. (Szerinte sokat költök feleslegesen, és az a mániám, hogy minden benzinkútnál vegyek valamit drágán, de ezt tagadom, és azt sem vallom be, hogy mindezt azért teszem, mert sajnálom a kutasokat, akik lassan tönkre mennek.) 

Az utunk sima, csak a román-magyar határnál állunk negyvenöt percet, feltorlódott a sor, mindeközben pedig egy kedves fiatalember úgy érzi, előre furakodhat, megengedheti ezt a luxust magának, mit számítanak a jobbágyok, leelőz mindenkit. Én se vagyok rest, kedvesen, türelmesen, halkszavúan rendre utasítom, értsd: kiugrok a kocsiból, torkom szakadtából felnégyelem verbálisan, és feltűzöm a legmagasabb vár legnégyebb fokára elrettentő példaként, hogy senki többé ne csináljon ilyen aljasságot. A mellettünk elhaladó autósok hangosan éljeneznek és tapsolnak, hogy valaki megtette, amit ők is megcselekedtek volna szívük szerint. („Az egyetlen forradalmár, vagyok a városban…” – szól a nóta.)

Egy áram, térerő és internet nélküli faluba megyünk, az utunk utolsó ötven métere a vaksötétben történik, azt se tudjuk, hol vagyunk, de erősen kapaszkodunk a kormányba (ebbe a kormányba legalább lehet,) visszafogottan elmormolok egy imát, pedig nem is hiszek Istenben, de azonnal megtérek, és megígérek neki mindent.

A szálláson frankón petróleummal világítanak, megvan a hely romantikája, reggel, amikor felébredünk, akkor látjuk csak, hogy egy igazi varázslatban ébredtünk, a Vargyas-szoros ölelésében, egy mesebeli helyen. A kis házunkban kályhával fűtünk, azaz tényleg nekünk kell megpakolni fával, én pedig hangosan zsörtölődöm, hogy nincs meleg víz reggel, „áram és internet nincs, az oké, de meleg víz az legyen!” – hagyja el a szám, mire ő kedvesen jelzi: „te lükepók, az is csak akkor van, ha begyújtod a kályhát.” Jól van, nem gondoltam erre. Nem gondolhatok még erre is…

Nem akarok ujjal mutogatni, de valaki nehézkesen akklimatizálódik, rettenetesen döcögősen megy neki a kommunikáció és a barátkozás, alig lehet emberek közé bevonszolni, mert azokkal nehezen érteti meg magát, értsd: két percen belül már óriási cimboraságban vedeli a pálinkát Ácsóval, egyik helyi vendéglátónkkal, és minimum székelynek képzeli magát. Ez utóbbi abban nyilvánul meg, hogy egy-egy szóval válaszol nekem, vagy csak biccentéssel, ha kérdezem, és megtanulja a leghosszabb székely pohárköszöntőt is: azt, hogy „No!”

Kellemes pálinkázgatás után túrázni megyünk, de én itt szeretnék előre szólni saját védelmemben, mert tudom, hogy később nem fog megvédeni senki: szóval nem vagyok egy túrázós típus.

Ehhez képest pedig egész rendes vagyok, mert hoztam túrabakancsot, nem tornacipőben indulok el, mint egyesek, és felöltöztem rétegesen, de ennél többet nem tudtam tenni az ügy érdekében. Később pedig azt is belátom, hogy a hanyagul magamra vetett dizájnertáska nem szolgálja kényelmemet a hegyen (minden egyes hajlingolásnál, amikor bőgve-reszketve-hajolva kapaszkodom a kövekbe, útban van, és ez rettenetesen zavaró, de ezt a világért se vallanám be senkinek.)

Meg hát, kinek is vallanám be, neki a technikával kell foglalkoznia, a mikroportokban az elemmel, hogy az mindig be legyen kapcsolva, nehogy újra kelljen venni a sikongatásomat a hegyen – szóval nekem egy percet sem segít, amikor halálfélelmemben mászom le-föl a rút sziklákon. A túravezetőnk (merthogy azt is kaptunk) szerintem életében nem látott még ilyet. A harmadik függőhíd előtt, ami egy életveszélyes, sebes sodrású patak fölött inog pár méter magasan, hangos zokogásban török ki, hogy vissza akarok menni, és közben azt bömbölöm: „ezt nem veheted fel!”

A jelenet hatásos, visszafordulunk, és én csak akkor veszek legközelebb levegőt, ha már újra sík talaj van a lábam alatt. De ezt senki nem értheti:

ki akar olyan helyen barangolni, ahol bármikor eleshet egy veszélyes kőben, és táblák jelzik, hogy vérmes medvék, abszolút nem szimpatikus kígyók meg kőomlás feszélyezi az útjukat.

Este hamar nyugovára térünk, elfáradtam az adrenalintól, ő meg szerintem a pálinkától, de nem szereti, ha gyanúsítgatom. Másnap saját egyéni kérésemre elindulunk a Parajdi sóbányába, mert otthon parajdi sót használok, és én már előre elhatároztam, hogy sóban akarok fürdőzni – majd szépen bevásárolok a bányában. Amikor odaérünk, legnagyobb meglepetésemre nem úgy van, ahogy kigondoltam, hogy majd szépen leparkolunk a bánya bejáratánál és besétálunk, hanem buszra kell várni, jegyet kell venni, és kis turnusokban visznek le. Én meg nem vagyok az a csoportos turista típus, de mindegy is. Csinálom, amit kell, a só vásárlása lebeg a szemem előtt.

A Parajdi sóbánya csodás, szerinte lábszag van odalent, én pedig arról magyarázok, hogy szívja be jó mélyre a levegőt, ne törődjön a szaggal, hanem csak arra gondoljon, mennyire egészséges, és nyugtatóan hat. Amikor ezt meghallja, rám olvassa, hogy itt kéne akkor maradnom egy hétig, bár az se lenne elég. De én ennél a mondatánál már csak a sóboltokkal foglalkozom, amik az orrunk előtt zárnak be. Halkszavúan, finoman jelzem neki: nem igaz, hogy ennyire balfaszok vagyunk (pardon, ütök is a számra,) hogy sót akarunk venni, de az orrunk előtt bezárnak a boltok, mert ő is folyton csak a hülye kütyüivel van elfoglalva, kit érdekel az adás, amikor én elterveztem a kéjes sófürdőzést, és amúgy is majdnem két órát vezettem (egyedül, mert valaki, akire nem akarok ujjal mutogatni, másnapos volt.)

„Szerinted odakint nem lesz kismillió bolt, pont azok kedvéért, akik egy vagyont ki akarnak fizetni felesleges tárgyakra, miután kijöttek innen?”

Már megint a költési szokásaimat firtatja, mire felérünk, nem is hallom, miről beszél, rongyolok a sóboltparadicsom felé, és a legelsőnél, ami természetesen a legdrágább, szétvásárolom az agyam. Veszek konyhai sóból tíz kilót, mert mindenkinek kell vinni ajándékot is, meg magunknak is betárazok. Veszek Nefertiti ajándéka fantázianevű húszkilós sófürdőt egyedi aromával, amitől királynői selymességű lesz a bőröm, megveszem a legnagyobb sólámpát, mert az nyugtatólag hat, ez pedig a mi kapcsolatunkban triggerpont, Királynő kincse arckrémet a székely furfang gyártótól, aktív szénszappant, rózsaszín agyagszappant és natúr sószappant is. Áhh, imádom ezeket! Ő nem szól semmit, csak röhög rajtam, és finoman megkérdezi, ki fogja ezeket elcipelni az egy kilométerrel arrébb lévő autóhoz, majd mutogat a hülye nehéz kütyüire. Közben azt sem veszem észre, hogy mindent felvett kamerával.  

A szálláson kedvesen megkérem, hozza be a Nefertiti-sómat, mert én bizony abban fogok ma fürdeni, úgyhogy kedélyesen becipeli a húsz kilót, én pedig elheveredem a dézsában. 

Másnap, amikor visszaindulunk, és pakolunk be a csomagtartóba, miután kicipelte az összes kütyüt, és próbálja rendszerezni a kocsi hátsóját, hogy minden elférjen, hangos káromkodásban tör ki, amit én, ugye, nem jegyzek le finom hölgy lévén:

„Az az átokverte kölesgolyód, az!”

Odasunnyogok, és látom, hogy kiborította a zacskó majdnem teljes tartalmát, mert nem ettem meg.

U. i.: A műsort most szombattól nézhetitek meg a WMN és Szentesi Instagram-oldalain!

 A képek a szerző tulajdonában vannak

Szentesi Éva