Ahol minden év októberében összeér a múlt és a jelen: a feketetói vásáron jártunk

–

A hivatalos adatok szerint a település 1815 óta rendelkezik országos vásártartási joggal, azonban a legtöbb leírás alapján még korábbra nyúlik vissza a vásár hagyománya ezen a vidéken.

A háromnapos kirakodóvásár (amely Közép-Kelet-Európa legnagyobb hasonló rendezvénye) kedvelt helye a néptáncosoknak, néprajz iránt érdeklődőknek, gyűjtőknek, hiszen rengeteg viseletet találnak itt: ezek között akadnak olyanok, amelyeket az idősebb erdélyiek saját maguk hordtak, de sokan vannak azok az árusok is, akik kifejezetten a ruhák díszítésével, varrásával vagy kalapok és kalapdíszek készítésével foglalkoznak.

Szintén rengeteg az ószeres stand a vásárban: aki szereti a bolhapiacok hangulatát, bátran ellátogathat ide, hiszen a megszokott piacok méretének sokszorosa a feketetói. A kínálat végtelen: a régi, jó állapotú bútoroktól és tárgyaktól kezdve, az ócskaságokon át (ami attól persze még valakinek jelenthet értéket) a megdöbbentő kompozíciókig sok mindenbe belefuthat az ember.

Akinek a Titanic óriás mása hiányzik a szobájából, vagy épp az Eiffel-tornyot vinné haza embernagyságban, nem fog üres kézzel távozni. Na de ne fussunk ennyire előre: inkább nézzük meg, hogyan is kell elképzelni pontosan a fektetói hangulatot, milyen praktikus tanácsok birtokában érdemes érkezni, és mikor lehet a legtöbbet alkudni a három nap alatt.

Nincs messze, de egy külön világba repít Körösfeketetó

Tizenkét évvel ezelőtt jártunk itt utoljára a férjemmel, akkor még gyerekek nélkül, barátokkal érkeztünk, teljes szabadságban – talán még a hétfői munkanap szelleme sem lebegett a fejünk felett, maximum az egyetemi óráké.

Idén éreztük először, hogy már a legkisebb gyerekünk számára sem csak hosszú szenvedés lenne végigjárni a vásárt, ezért három gyerekünkkel vágtunk neki a hétvégének. Annak ellenére, hogy gyakorlott vásárba járók – hiszen Dunaföldváron élünk, ahol minden hónap harmadik vasárnapján hatalmas, országos kirakodó és állatvásárt tartanak –, a feketetói standok sokasága láttán bizony még az ő szemük is elkerekedett. Péntek kora reggel indultunk: a falu nem fekszik messze a határtól, körülbelül öt óra autóúttal számolhattunk, így tizenegy körül érkeztünk meg. Otthon egyébként ez már delet jelentett, mivel egy óra az időeltolódás itt, ami hazafelé majd jó hír lesz, amikor a vasárnapi visszaúton egy órát „nyerünk”.

A vásárból nem csupán az eladók profitálnak: az egész falu készül az eseményre, hiszen több ezer autó érkezik, és keres parkolóhelyet. Így nemcsak a sínek mellett elterülő hatalmas füves részek szolgának fizetős megállóhelyként, de a házaknál is kint állnak az emberek, hogy betessékeljék a telkekre a látogatókat.

Idén talán még több autó tűnt fel, mint valaha: ahogy a helyiektől megtudjuk, újítják a vasútvonalat, ezért az is, aki egyébként vonatra szállt volna, kénytelen volt kocsiba ülni.

Pénteken még könnyebb a helyzet: a kirakodóvásár első napja ez (az állatvásár az előtte lévő napokon zajlik), így sokkal egyszerűbb helyet találni. Szombaton már dugóban állva gurulunk be a faluba, és a vásár forgatagában halljuk: délelőtt 11-ig mintegy tízezer autó parkolt le. A település egyébként példamutatóan felkészült: minden sarkon rendőrök irányítják a forgalmat, intézik a gyalogosok biztonságos átkelését a rengeget kocsi között.

Használt ruha, Barbie és a mics is a vásár elengedhetetlen része

Pénteken borús időben érkezünk: az eső szemerkél, hideg szerencsére nincs, így az időjárás senkinek sem szegi kedvét. Sokan vannak, de a szombati tömeghez képest, amikor lépni is alig lehet, kényelmesen eltöltünk három-négy órát a vásárban.

A síneken átsétálva elénk tárul a rengeteg színes ponyva, stand:

vannak új áruk, de elképesztő mennyiségű placcot találni, ahol jó minőségű használt ruhákat, nem vagy alig hordott cipőket adnak potom pénzért.

Amit ma „prelovednak” nevezünk, azt gyerekkorunkban még turkálónak hívták, és használt ruhaként emlegettük. A lényegen nem változtat a megnevezés: aki nem ódzkodik a hasonló daraboktól, és van türelme keresgélni, a gyerekeket például egész télre felruházhatja. Az én első félórám is ezzel telik, majd a gyerekeim – akik a saját felruházásukat nyilván halálra unják – rájönnek: itt bizony játékok is vannak a bolhapiacon, és mivel mindenki választhat egyetlen dolgot, érdemes nézelődni.

Nincs a Földnek olyan eldugott zuga, ahol ne találnál rögtön egy Barbie babát a Jégvarázsból, de legalább pont tizedannyi az ára, mint a boltban, és hibája sincsen.

A fiaim hiánytalan társasjátékot, valamint távcsöveket kutatnak magunknak, és aztán természetesen, ahogy az a legjobb családban is lenni szokott: miután a hőn áhított vásárfia megvan, hirtelen mindenki megéhezik.

A vásári kosztot nem kell magyarázni: arra számíts, amit azonnal magad elé képzelsz. Kürtőskalács, saslik, lángos vagy a román konyha jellegzetessége, a mics, amire én le is csapok rögtön – egyszerűen imádom. Az étel természetesen drágább, mint maga a portéka a bolhapiacos részeken, vagy a second hand ruhák között, de a magyarországi vásári áraknál nem több.

Miután megebédelünk, még sétálunk néhány kört, erre már ragyog a nap, és szó szerint folyik rólunk a víz a pulóverek alatt. Egyre több és több ember érkezik, rengeteg néptáncossal találkozunk, sok sátorban zenélnek és énekelnek az emberek. Ők valószínűleg majd szombat este a szokásos bálon találkoznak mind, amit a közeli Mérában rendeznek. Nekünk mindenesetre mára ennyi elég volt: elindulunk fel a hegyekbe, körülbelül félóra autóútra, ahol elfoglaljuk a szállásunkat. Útközben szamarak és tehenek tartják fel a forgalmat, de az itteniek nem izgulnak emiatt: türelemmel kivárnak, hiszen az állatoké az elsőbbség. Amikor az utolsó csacsi is átér a betonúton, nyugalommal tovább gurulunk, hogy aztán ejtőzzünk egy nagyot a hegyi levegő ölelésében. 

Kalapkészítő az Óperenciás tengeren is túl

Nálunk nem kérdés, mi az, ami nélkül biztosan nem intünk búcsút a vásárnak: a férjem kalapgyűjteményének bővülnie kell, ha hasonló helyen járunk, így hat-hét fejfedő simán bekerül a tarisznyába.

Így keveredünk pénteken a kalapkészítő Farkas Dani bácsi standjához, akinél már nem először vásárolunk: bő tíz évvel ezelőtt is nála vettük az időtálló szalmakalapokat.

Válogatás közben jót beszélgetünk vele, így másnap már célzottan keressük őt, azonban csak egy leponyvázott, zárt standot találunk. Benézve a ponyva mögé, mégis felsejlik Dani bácsi alakja, aki egy tábori székben ülve olvasgat. A kérdésünkre, hogy miért nem árul éppen aznap, amikor a legnagyobb a tömeg, elmondja: az adventista gyülekezet tagja, így ő szombaton nem dolgozik. Még Feketetón sem. Még akkor sem, ha a legtöbb ember ma jár-kel a vásár területén. „Nem a pénz boldogít. Majd holnap kinyitok újra, addig meg olvasgatok, hallgatom a rádiót” – mondja Dani bácsi, aki egyébként az autójában alszik, hiszen a Mezőségről érkezett, nem tud csupán egy napra hazamenni.

Dani bácsira nézve egy erdélyi, falusi embert látunk, aki szereti a saját közegét, és aki jól érzi magát abban, amit már több mint 40 éve hivatásul választott: a kalapkészítésben. Szakmáját az apósától tanulta, és feleségével együtt űzi – ő készíti, varrja a díszítéseket. A 80. születésnapja előtt álló Farkas Dániel eközben igazi világlátott ember: ahogy meséli, nyolcszor repülte már át az Atlanti-óceánt, hiszen két lánya Amerikában él.

Rá is terelődik a szó a Milton hurrikánra: a lánya szerencsére megúszta, mert Florida sértetlenül maradt részén lakik. Dani bácsi természetesen nagyon aggódott, pedig maga is élt már át hurrikánt Floridában, tudja, hogyan zajlanak az óvintézkedések. „A szülő akkor is csak szülő marad, ha felnőnek a gyerekei” – mondja búcsúzóul, és visszatelepedik olvasni a tábori székbe. Holnap már vasárnap, akkor újra lekerül a ponyva a standról. 

Jövőre ugyanitt vár majd a múlt és a jelen

A szombati tömeg nem akar csitulni, ezért mi is rövidebbre fogjuk a látogatást: a gyerekeknek már túl nagy a tumultus, de azért még én is szerzek egy vásárfiát magamnak. A kézzel készített hasított bőrmellényt egy dézsi (mezőségi) hölgytől és úrtól veszem, akik maguk készítik a portékát, és bár sok hasonlót látok az átsétált kilométerek közepette, ennél szebbet és jobbat sehol nem találok. Ráadásul a vásárlás mellé jót beszélgetünk. „Magyar tervezői, kézzel készített” – küldöm a fotót Radojkának, s miközben üzenetben összemosolygunk, ő is tudja: a mondat teljesen igaz.

Aprólékos munkával, minőségi anyagból és sok szeretettel készült ruháról van szó: egy örök darab, amibe tapasztalat és élet van belevarrva. Ami nem csupán meleget ad majd, de története is lesz, amikor anyáról lányára és aztán unokájára (de jó lenne!) száll.

A forgatagban – ahogy arra az elmúlt tízéves szünet után is emlékeztem – sok-sok széki néni árul és jár-kel a jellegzetes viseletében, ők olykor pálinkát is kínálnak a portéka mellé. Akadnak igazi piacosok, akik a heti vásárokon megszokott árut teszik ki, és rengeteg eladó hangszert is látni: találkozunk például egy igazi tölcséres hegedűvel, amit éppen egy érdeklődő szólaltat meg.

Közben 1700 forintnak megfelelő lejért meglátok egy hibátlan, márkás kabátot a sógornőmnek: gyorsan elviszem, nincs is szívem alkudni belőle, pedig az itt szinte kötelező. Az alku művészetének hódolni legkönnyebben azonban vasárnap lehet: az utolsó napon már mindenki szívesebben enged a nagy elpakolás előtt.

Mi szombaton búcsúzunk a vásártól: aznap még meglátogatjuk a régi ismerősöket Bogártelkén, aztán visszagurulunk a hegyekbe egy utolsó estét pihenni a legelésző tehenek és a zöld csúcsok között. Másnap reggel nemcsak néhány szatyor vásárfiával, de sok élménnyel és emlékkel indulunk útnak: talán jövőre újra vissza tudunk térni a múlt és a jelen határára, a Királyhágó lábához, Feketetóra. 

Széles-Horváth Anna