WMNDove

–

Emlékszem, fiatalabb koromban a középkorú, elhízott, megereszkedett testű emberekről mindig az jutott eszembe: mikor jön el az az állapot, amikor majd ennyire nem érdekel? Mikor adja fel az ember? Most már tudom, hogy akkor, amikor ezer nagyobb súly nyomja a vállát, és az, hogy hogy néz ki, az utolsó gondja. (Viszont talán egyetlen vigasza, ha valami finom kerül a gyomrába.) De nem azért írom ezt a cikket, mert nálam is ez volna a helyzet. Még nem. Hanem azért, mert úgy érzem, lassan kezdek eltávolodni attól az agymosástól, ami az életünk minden szegletéből ömlik ránk: a fiatalság-, szépség- és testkultusztól.

Fogytál?

Az egészet valamiféle egészségtudatosságnak álcázzuk, mert az olyan felelősen hangzik, de valójában talán inkább arról van szó, hogy csak nem akarunk megöregedni, és bele akarunk férni az S-es ruhákba.

Ha valakinek ma azt mondják: „Fogytál?”, boldogan és büszkén köszöni meg a bókot. Ha kitesz egy egész alakos fotót a Facebookra, bármi is kontextus, titokban azt reméli, hogy valaki csak megdicséri az alakját. Az életünk az étkezések körül forog, miközben folyamatosan nyomasztjuk magunkat vele.

Hol a zsírtól reszketünk, hol a cukortól, aztán már minden szénhidráttól, vagy minden állati eredetű ételtől, míg oda nem lyukadunk ki, hogy csak nyers zöldséget és magokat szabadna enni.

Mindenkiből önjelölt táplálkozási szakértő lett, aki kívülről fújja a legfrissebb, tudományos megalapozottságú elméletet, és megvan a válasza arra, hogy tegnap még miért hitt épp az ellenkezőjében.

Számomra egy dolog vált nyilvánvalóvá az elmúlt évek alatt. Csak az tudja jól érezni magát a bőrében, aki a teljes életét erre teszi fel, és mindent ennek rendel alá; vagy a másik véglet: aki tojik az egészre. A kettő között vergődők népes tábora folyamatosan próbálkozik, elbukik, mással próbálkozik, megint elbukik, elengedi magát, szégyenkezik, felfedez egy új módszert, megint kidob rá egy csomó pénzt, és előbb-utóbb abba is belefárad. És persze minderről részletes beszámolókat tart, hiszen egy soha véget nem érő szappanopera főszereplője. Nem lehetne végre ezt az egészet elengedni?

Vagy nem kérhetném legalább, hogy legyen mindenkinek a magánügye? Volt idő – oké, elég régen – amikor az ember testi működéséről, különösen az emésztéséről nem illett beszélni. Sőt, nem illett észrevenni sem a másik külsején bekövetkezett változást. Nem illett ilyesmit szóvá tenni, és aki vétkezett az etikett ellen, az nemcsak modortalannak, de egyenesen tapintatlannak számított. Én valószínűleg ebben a korban ragadtam, még ha nem is születtem bele.

Én sem vagyok kivétel

De nemcsak mások testi állapotától szeretném diszkréten elfordítani a fejem (nem hagyják, úgyis elmesélik), hanem a sajátométól is. Unom, hogy sosem leszek elégedett. Mert természetesen én sem vagyok kivétel, nekem sincs védőfelszerelésem a médiából áradó impulzusokkal szemben.

Jó pár évem ment rá arra, amikor úgy éreztem: valamit mindenképp tennem kell, így nem nézhetek ki, és ennyi mindennel nem mérgezhetem magam. Ami jó, az biztosan káros – ezzel szórakoztattuk magunkat. „Bűnözünk”, ha élvezetet lelünk az ízekben.

De elárulom, azért is jó negyvenévesnek lenni, mert már elég jól ismerem magam. Ha még egyszer belekezdenék egy fogyókúrába – vagy egy életmódváltásnak hazudott kétségbeesett kísérletbe –, már csak elröhögném magam. Mégis, kinek játszom ezt a színjátékot?

Inkább arra apellálok, hogy vessünk véget az egész testkultusznak. Ne mutogassuk magunkat folyton, és ne ez legyen egy ember értékének fokmérője. Őseink évszázadokon keresztül nem mutatkoztak hiányos öltözetben, még a saját családtagjaik előtt sem. A másik iránti vonzalmukat sem feltétlenül a testi adottságok keltették fel, nem ez volt egy ember megítélésének fő szempontja. Rendben, ezek az idők leáldoztak, és az inga kilengett a másik irányba. Mindenki felszabadult a merev öltözködési szabályok, és a páncélszerű ruhák rabigája alól. Hurrá, megéltük a nagy szabadságot, a monokinit a strandon, a sortból kivillanó fenékcsíkot, a topnak álcázott melltartót. De annak érdekében, hogy ilyesmit viselhessünk, és még jól is álljon, újabb rabságba taszítottuk a magunkat: a tökéletes test hiábavaló hajszolásába. Mi lenne, ha végre rálelnénk az arany középútra, és a testet nem tekintenénk többnek anyagnál, ami szolgál minket, és ami a lényeget – a lelket és a szellemet – takarja?

Miért van az, hogy okosnak, műveltnek, nagylelkűnek vagy szerénynek lenni ma feleannyira sem menő, mint egy szépen kidolgozott testtel büszkélkedni? Miért nem lehet mindenki máshogy szép? Gyakran jut eszembe Regina Spector egyik dalának ez a sora: „Tökéletes a testem, csak néha elfelejtem. Tökéletes, mert a szempillám felfogja az izzadságcseppet”. Amíg egészséges, addig tökéletes, és csodálatos a működése, bárhogy is néz ki.

És hiába a mondás, hogy „ép testben ép lélek”, ha gyakran inkább úgy tűnik, a kicsattanóan ép testért hozott áldozat valójában egy tátongó hiányt kompenzál. Hol a cél nélküli életet, hol hivatásbeli kudarcokat, kiüresedett kapcsolatokat, magányt, vagy magát az értékválságot, amiben élünk. Pedig boldogok lehetnénk, hogy van mit enni, és a választék szinte végtelen. Nemcsak boldognak, de hálásnak is kellene lennünk. A nyugodt lelkiismerethez pedig elég lenne mértéket tartani, többet gyalogolni, és valami értelmes célt tűzni ki magunk elé.  

Gyárfás Dorka

Kiemelt fotó: Békefi Dóra