–

Azzal jött a gyerek a minap, hogy neki hererákja van. Konkrétan megállt a kés a kezemben (éppen mosogattam).

Zsigerileg először olyasmiket akartam neki válaszolni, amiket amerikai filmekben mondanak a főhősnek, miszerint „minden rendben lesz”, és „semmi sem olyan rossz, mint  amilyennek az első pillanatban hisszük”. De egy pillanattal később az is bevillant (és milyen jó, hogy addig legalább a számat zárva tartottam), hogy mennyire paranoiás kamasz voltam annak idején én, míg végül egészséges adag hipochondriámat évek és átvirrasztott éjszakák hosszú során fejlesztve és tesztelve el nem vergődtem addig a pontig, hogy éppen ma valószínűleg mégsem fogok meghalni, és talán holnap sem. Ha nekem akkoriban – mikor például a pubertásban duzzadni készülő melleimmel kapcsolatban valami iszonyú daganatot fantáziáltam – valaki azt meri mondani, hogy „minden rendben lesz”, hát, kapásból hasba rúgom.

Úgyhogy nyugodtan betettem a kést az evőeszköztartóba, és mondtam a gyereknek, hogy akkor el fogunk menni a megfelelő szakemberhez. Jó – bökte ki ő. Nem tűnt nyugodtabbnak, de azért bement a szobájába. Utánanéztem. A francba, talán most pont úgy érzi magát, mint én, éppen az ő korában, mikor párszor az osztálytársaim cipeltek ki tornaóráról az öltözőbe, görcsökben fetrengve, mert nekem éppen megjött, ugye, de az akkoriban uralkodó egészségnevelési szemlélet szerint arra a szekrényugrás és a felemás korlát gyakorlatok kifejezetten jót tesznek. A biztonság kedvéért megnézettek az iskolaorvossal, aki közölte, hogy valószínűleg fejletlen a méhem. Miután ennek részletes magyarázata időhiányban elmaradt, én a legvadabb kényszerképzetekkel buszoztam aznap haza, és fantáziámban sorvadó, senyvedő, elszürkült, az ismeretlenségbe felszívódó szervek kergetőztek a végleges és visszafordíthatatlan terméketlenség rémképével. Az iskolaorvos azt is mondta, hogy minderről közvetve én is tehetek azzal, hogy gyakorlatilag tangaszerű alsóneműket hordok a női egészséget támogató, tisztességes, megfelelő méretű pamutbugyik helyett. Aznap este megint halni készültem, immár a fehérneműm leszólása miatt is.

Szóval kerestem a gyereknek egy szakorvost, a sürgősségre való tekintettel magánrendelőben. Közben azért igyekeztem megtudni, miben áll egy ilyen hirtelen támadt probléma. Azt sejtettem hogy se túltolni, se „alultolni” nem lenne tanácsos a kérdéskört. A gyerek nem hülye, az egyik nagymamáját már elvesztette rákban, a fél-nagyanyja pedig nemrég küzdött meg a magáéval, a családon belül tehát van előkép és precedens a legrémesebb betegségekre is. Ezek nem olyasmik, amikre csak úgy rálegyintünk, hogy „majd elmúlik, kisfiam, ez a kamaszkorral jár”.

Ez nem pattanás, beszakadt lábköröm, lehorzsolt térd, kettétört gördeszka, hanem a körülöttük is hömpölygő, olykor rossz dolgokkal, tragédiákkal is tarkított élet.

Időszakosan fellépő lelkiismereti válságom oka inkább az volt, miért is tudok én olyan keveset a gyerek – hogy is mondjam csak – altesti dolgairól. Miért bölcsisként láttam például utoljára a maga pőre alsó valóságában, ez normális így? Akkor sem volt egyszerű eligazodni a „húzzuk hátra óvatosan, alatta tisztítsuk meg, biztassuk a gyereket a napi hátrahúzogatásra” Bermuda-háromszögben, s hiába volt tele az internet válogatott pornóval, egyik sem szólt fitymaügyi kérdésekről kezdő anyák számára. Sajna nem jelentett különösebb segítséget az azonos nemű szülő sem. Ő a „fajtajellegből adódóan” úgy érezte, mint minden kezdő férfi, majd elintézi a gyerek ezeket a dolgokat önmaga. Vagy ha nem, akkor majd megoldja nála a sors. Mindenesetre annak a jelenetnek a létjogosultsága, miszerint anyuka megkéri a kamaszt, hadd vethessen már akár csak egyetlen pillantást a kritikus területre, manapság leginkább a nulla felé konvergál. Ilyenkor jellemzően az alábbi párbeszédek játszódnak le.

– És mégis... mi van ott, lent?

– Öööö, hát egy olyan izé. Akármi.

– Akármi, aham.

–  Egy olyan kis kitüremkedés-féleség, ami korábban nem volt ott szerintem.

– És mióta van ott?

– Hát, nem emlékszem, azt hiszem, egy hónapja. Talán.

– Egy hónapja?

– Vagy talán kettő.

– Hm, és mégis hol pontosan?

– Ezt hogy érted?

– Az elöl lévőn, vagy a hátsó pároson?

– Az utóbbin.

Persze, csak magamat okolhatom, amiért nem sikerült szabad, kötetlen, a test dolgait korlátlanul kifejező kommunikációt kialakítani. Nehéz beismerni, ha elbalfaszkodja az ember ezeket, bár úgy érzem, ez most egy jellemző fázis nálunk, de nem végleges, lesz még családi diskurzus tárgya a közeli jövőben.

De most vissza a végül megtalált urológushoz, akihez el is mentünk egy délután. A gyerek kiskorúsága miatt nekem is bent kellett lennem – de kizárólag egy függöny mögött tartózkodhattam, a gyerek személyiségi jogainak sérthetetlensége miatt. Maradt tehát az élet szürrealitásán való elmélkedés és a hallgatózás.

A vizsgálat maga megvolt 15 másodperc alatt. A doktor úr (középtermetű, kicsit pocakos, kopaszodó, amolyan Mézga Géza-alkat), lediktálta az asszisztensnőnek, hogy a hererák gyanú nem igazolódott be. Orvosilag ártalmatlan vénatágulatról van szó.

– Később esetleg érdemes lesz elvégeztetni egy spermiumszám-vizsgálatot – nézett a szemüvegét orrára letolva a gyerekre a doki. – Leginkább akkoriban javallom, mikor egy fiatalember már szeretné tudni, nem csak vaktában lövöldöz-e, hanem éles lőszerrel. Érti, ugye?

– Ööö, nem igazán… – mondta bizonytalanul a gyerek.

– Nos – rugaszkodott neki nagy levegőt véve dr. Mézga ismét – azt akartam érzékeltetni, hogy a vizsgálatra akkoriban lenne szükség, amikor úgy dönt, inkább nagymamává szeretné tenni az édesanyját. Ez érthető, nem?

– Ööö, sajnos nem nagyon – ismerte be a gyerek.

Mintha izzadságcseppek jelentek volna meg a doki homlokán. De lehet, hogy csak a meleg...

– A gólyamese nem jött be. Jó, akkor mondom másképp, jöhet a kocsis-verzió. Na, ide figyeljen! Amiről beszélek, az azért kell, hogy megtudjuk, hogy van-e anyag a gecijében, vagy nincs-e anyag a gecijében. Érti már? – és a doki kifulladva a receptekre dobta a tollát.

Az asszisztensnő belebújt a képernyőjébe, mi pedig rövid hálálkodás után, bólogatva kihátráltunk a gyerekkel.

A pultnál gyorsan kifizettem a vizsgálat díját (golyónként ötezerbe fájt a procedúra).

Tele volt a váró időpontra váró terhes párocskákkal, meg gondterhelten üldögélő magányos férfiakkal, szóval a doktor úr szakmai magyarázatán még nem mertem nagyon röhögni.

De azt éreztem, végre nem vagyok egyedül a világban a gondjaimmal. Milyen jó is, ha az ember nem egymagában balfasz!

Noémi

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/BearFotos