–

Ahogyan végigfuttattam az ujjamat az arcodon, még nem tűntél hidegnek, de a nyakadon már láthatók voltak a vöröslő foltok. Nem olyan volt, mint ahogyan a könyvekben írják. Nem tűnt úgy, hogy csak szunyókálsz. Üresnek láttalak, nem távolodónak, hanem már nem itt lévőnek. Egy héj voltál, egy burok, egy részünk. Egy részem… Még emlékszem, amikor a doktornő azt mondta egy délután az irodája csendes, félhomályos zugában: „Legyenek erősek! Készüljenek fel a legrosszabbra!”. Értettem a szavait, bár nem volt értelmük. Hogyan lehetne felkészülni arra, amit el sem tudsz képzelni? Hogyan lehet felkészülni olyan érzésekre, amelyekkel sosem kellett még találkoznod, és igazából soha nem is lenne szabad megtapasztalni őket? Hogyan lehetne felkészülni a felkészülhetetlenre? És amikor végül megtörtént, minden voltam én, csak erős nem…

Persze valamiféle készültség mégiscsak lehetett bennem, mert nem volt megdöbbentő. Hihetetlen volt, felfoghatatlan és vigasztalan pillanat. Néztelek. A koponyád természetellenesen hátraesett, a nyelőcsöved kidudorodott, ahogyan a hátadon feküdtél. Nem voltál ijesztő, nem volt hátborzongató a látványod. Pedig éveken át nem ez voltál te. Tűrhetetlennek éreztem, hogy nem ölelsz át többé, hogy nem kéred, csavarjam be a hajad vasárnaponként. Kiállhatatlan érzésnek tűnt, hogy nem hallom többet a nevetésedet, hogy nem látom a csalfa szemed csillanni, amikor arra készültél, hogy valami vicceset mondj. Hogy nem jössz többé haza, hogy nem érzem többé a patikaszagot rajtad, hogy nem látom többé, amint turkálod a sült krumplit egy jobban átsült falat után kutatva. Hogy nem klaffogsz reggelenként többet a papuccsal, hogy nem kiabálsz, ha rendetlenséget hagyok magam után, hogy nem vágod le minden kifli csücskét, mert csak azt szeretted. Hogy nem látlak többé sem főzni, sem sütni, a konyhában forgolódni... vagy almát majszolni. Hogy nem kopogsz be a szobámba, hogy együtt fejtsünk rejtvényt, hogy nem sértődsz meg többet azon, ha kinevetlek, amikor fejhangon énekeled az aktuális slágert üvöltve a rádióval.

Még szükségem volt a lehetőségre, hogy lássalak emlékezetből tornázgatni otthon, hogy megmosolyoghassam, ahogy a tükör előtt készülődve feketére húzod ki a vakítóan kék szemeid. Elképzelhetetlen volt, hogy nem leszel már ott, ha valami bánat ér, hogy nem hívhatlak fel telefonon, hogy nem fogsz velem örülni, ha boldog vagyok, vagy azt, hogy hiába ülök be ezentúl a spájzba duzzogva, nem ígérsz többet már semmit nekem, amiért kijönnék onnan.

Bele sem mertem gondolni, hogy üres lesz ettől a perctől az ágyad, a lakásunk, az életem. Hogy most végérvényesen egyedül maradunk. Hogy ez nem csak egy nagyon rossz vicc.

Én még annyi mindennel tartoztam neked: veszekedésekkel, visszaszájalással, toporzékolással, nagyjelenetekkel. Ugyanakkor azzal is, hogy megmutassam, jó munkát végeztél, jó ember leszek, értékes, hogy megértettem a tanításaid, az elveid. 

Csak néztelek. Meztelen voltál, kissé sárgás, vörös foltokkal tarkítva. Megrázó látvány a gyerekednek. Egy kacskaringós hosszanti vágás a melled helyén. Rák. Felfoghatatlan volt az agyam felé motozó gondolat: ki kellett vágni a testedből a részt, mely egykor enni adott nekem, mely táplált, és növekedésre, épülésre szolgált, és ami végül terjengő, veszélyes, haszontalan, eltávolításra ítélt alattomossággá korcsosult. Héj voltál. Már nem itt lévő, de még a miénk, még érezhető, tapintható, kézzel fogható. Valami, amibe még kapaszkodni lehetett. Tudtam, hogy véget ért a közös történetünk, hogy nincsen mód változtatni. De elfogadni ma sem tudom.

Eltelt 13 év. Megszaporodtak az érzések, események, gondolatok, amelyeknek nem lehettél részese. Tudom, hogy nem a te hibád. Senkit nem okolok ma már ezért. Megtanultam továbbélni. Nélküled lenni. De még ma is tartozol. Tartozol nekem azzal, hogy áldásodat adod a választottamra, aki majd a férjem lesz. Tartozol azzal, hogy osztozol életem valamennyi jelentős vagy jelentéktelen pillanatán. Tartozol azzal, hogy segítesz nevet választani az unokáidnak. Hogy segítesz jó anyává válnom. Hogy lássalak megöregedni, hogy majd simogathassam a kicserzett, megfényesedő, májfoltos kézfejedet. Tartozol megannyi szülinappal, karácsonnyal és családi eseménnyel, az érzéssel, hogy mindig számíthatok rád. Tartozol megannyi leszidással és dicsérettel, látogatásokkal, rosszallással, hogy lám, lakásban tartok kutyát… és még sorolhatnám. És tudod, mi a meglepő, Anyukám? Hogy az elvesztésed is rólam szól. Hogy én mit vesztettem veled, az én érzéseimről, a bennem lévő hiányról. Azt mondják, ebben mérhető jól egy ember élete: az űrrel, amit maga után hagy.

Én viszont nem a hiányoddal akarlak mérni, hanem a lenyomatokkal, amiket bennem hagytál.

Ugyanakkor ma már csak arra tudok gondolni, hogy ez az egész milyen lehetett neked? Tudtad, hogy ez lesz a vége? Ha igen, vajon mikortól? Akartál róla szólni? Mit éreztél? Elbúcsúztál valamikor? Tehettünk volna valamit még érted? Lehetett volna másképp? Te gondoltál rá, hogy nem fogjuk többet egymás kezét, hogy nem érezzük majd, hogy összetartozunk, hogy egy család vagyunk? Tudtál valamiből erőt meríteni az utolsó percben? Fájt, amikor az utolsó korty levegőt lélegezted ki? Tudtad, hogy itt hagyod ezt a világot? Nehéz volt elmenned? Féltél? Mi volt az utolsó gondolatod? Mi volt a legnehezebb?

 

Olajos Eszter

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Edw