–

A Z és az Y generációt példátlan közösséggé olvasztja össze az az indulat, amellyel a szüleik ellenzik a PC és konzoljátékok túlzott használatát. Pedig szerintem nincs velük semmi baj. A „túzott” jelző is relatív; több órás küldetésen lenni egy stratégiai játékban simán felér a munkával; az ember nem csinál egyebet, mint a való életben: feladatokat oszt ki, majd beosztja szépen a rá szánt kapacitást. Csak szimplán szórakoztatóbb. Ott is vannak értetlenkedő idióták, trollok, orkok, csak ott képesség szerint lemorzsolódnak, vagy megedződnek és jobbak lesznek. Én még az az Y generációs vagyok, aki vérre menő csatát vívott azért, hogy géphez jusson. Ma, felnőttként úgy érzem: teljesen megérte.

A „számítógépezés/kompjúterezés”, mint szitokszó szülői munkaközösségnek hála, önálló szidalommá nőtte ki magát a kétezres évekre. Napi szövegkörnyezetben elhangzott leggyakoribb formája: „Muszáj egész nap kompjúterezned?” Aztán az évek múlásával, a háztartás szerves részévé vált, már csak „a gépnek” hívták.

– Egész nap csak a gépet bámulod, menj ki a levegőre a többiekkel!
– De hát a többiek is a gépet bámulják.
– Honnan tudod?
– ...Mert, csetelünk.
– Ne feleselj, kapcsold ki, adok neked munkát akkor a ház körül!

Azóta pedig (minden előzetes aggodalom ellenére mégiscsak) felnőttünk – és változatlanul ugyanúgy bámuljuk a képernyőt. Csakhogy immár munkaeszközként. Mégis – mondjuk ki, hogy – a két élmény között hatalmas különbség van; egy Excel-táblát bámulni nem okoz akkora örömet, és nem hajt fel annyi hasznot, mint egy jó stratégiai játék felett ülni órákon át.

Én – ha tehetem – felnőtt fejjel is játszom, amikor van rá időm. Egész egyszerűen azért, mert hiszem, hogy készségfejlesztő hatással van rám, és nem mellesleg baromi szórakoztató is.

Első fokozat: a programozás gyerekjáték

Nyolcéves voltam, amikor először ültem gép elé. Olvasni akkor már egész jól tudtam, írni kevésbé, a Comenius Logóban viszont már egészen szépen rajzoltam egy érintővel mindenféle formát. Akkor azt hittem, játék, ma már tudom, hogy algoritmizálható feladatokat oldottunk meg játékosan. A szemét tanárok még időt sem adtak, hogy hivatalból gyűlölhessem. Pedig, ha az „algoritmizálható feladatok" fogalommal kezdik, tuti, hogy egyből kidobom a taccsot. Így viszont nagyon ment. 

Nem lettem programozó, viszont azóta is a lehető leggyorsabb, leghatékonyabb és legegyszerűbb megoldást keresem, ha problémamegoldásról van szó. Ehhez persze kellettek még játékok, nem is egy. Ma pedig azt látom, programozási nyelvet játékosan tanulni, tanítani egyre több helyen bevett szokás, a mai gyerekek számára a CodeCombat szerintem tökéletes kedvcsináló, ebben a programban egyszerre több kódnyelv közül is választhatsz. 

Második fokozat: a stratégiai játék és MMO

A programozási alapok után aztán végre jöttek a valódi játékok. Az igazi, vérbeli stratégiai játékok. Például a Knights and merchants, a középkori környezetben játszódó stratégiai játék. Ez egy úgynevezett real-time strategy (RTS), amiben a játékos maga kell, hogy az alapvető szükségleteket megtermelje az erre kapacitálható erőforrással. Szebben mondva: a siker a szintlépés érdekében a projektek erőforrás-allokációját a lehető legjobban kell beosztani. Úgyhogy, amikor a szüleim beszóltak, amiért sokat játszottam, egészen jogosan replikáztam azzal, hogy úgy érzem magam, mint aki egész nap a bányában volt. Aranyat bányászni, majd abból pénzt veretni, azt megfelelően beosztani ugyanis a játék szerves része volt.

Később felváltotta ezt a Civilization és olyan MMO (massively multiplayer online game), mint a World of Warcraft. De amíg az előbbi játék a történelmet szerettette meg, addig az utóbbi a feladatdelegálásban, a rendszerszintű gondolkodásban és a csapatmunka elsajátításában segít. Vagyis: segít legyőzni az orkokat. Mennyivel hívogatóbb tantárgycím lehetne az, hogy „Győzd le az orkokat!”, mint a „Bevezetés a projekt-menedzsmentbe” Nem? De. Pedig a két folyamat tök ugyanaz. Tényleg.

Harmadik fokozat: PC, Play Station, Xbox – azaz, a közösségépítés

Felsőben sokkal inkább közösséget kovácsoltak belőlünk ezek a játékok, mintha biciklizni mentünk volna le a térre. Elsősorban azért, mert nem volt mindenkinek számítógépe, PS-se, Xbox-sza, így hát mindig annál lógtunk, akinek voltak kütyüi. (Szóval mindig annak az anyukája szívta meg az etetésünket, akinek volt gépe.) Ha együtt voltunk, sorban álltunk a gépnél, és drukkoltunk egymásnak, hogy sikeresen végigvigye a játékot. Megfigyeltük, sőt, egyenesen tanulmányoztuk, hogy ki hogyan ment végig a pályán, tanultunk belőle, és legközelebb már jobban csináltuk. Most mondjátok, hogy ezek nem hasznos skillek!

Ezt egyébként ma, amikor már mindenkinek van gépe vagy valamilyen konzolja, ugyanígy csináljuk.

Szerintem legalább annyira igaz, hogy közösséget kovácsolt belőlünk a barátaimmal az Xbox vagy a PS, mint amennyire bizonyos esetekben igaz lehet a vád, hogy az ilyesfajta játék elszigetel.

Ha tehetem, ma is lődözöm a zombikat a Call of Duty-ban, de persze szigorúan csak társaságban, mert úgy izgalmasabb.

Egyes játékok valóban hasznosak lehetnek attól az elvitathatatlan ténytől, hogy a digitalizáció már az élet szinte minden szegletét átitatja, és az emberiség lételemévé vált ismerni és használni a gépeinket. A különböző, munkához is használt applikációk, hálózatok és oldalak a játékokhoz hasonló analógiára épülnek fel, és aki eleget játszott, gyorsan felfedezi ezeket a hasonlóságokat, így lényegében uralja a terepet. Éppen ezért egyes szakmák fejlődése sokszor megköveteli a programozói gondolkodást, sőt, a stratégiai játékok ismeretét.

Ezzel együtt természetesen zajlik a hasznos vita két tábor között. Az egyik abban hisz, hogy játékokon keresztül lehet tanulni, a másik attól tart, hogy egyes játékok agressziót szülnek, és a gyerekek elidegenednek egymástól. Mindkét oldalon vannak érvek, ahogyan kutatások is, amelyek vagy ezt, vagy azt a feltételezést támasztják alá. 

Az én esetemben biztos, hogy jól sült el a találkozás a digitalizációval.

Felnőttként, online területen dolgozva sokszor ugyanúgy elkap a flow, mint zombilövöldözés vagy stratégiaépítés közben, és ugyanolyan játéknak élem meg a munkát, mint, mondjuk, otthon, egy konzol előtt. Mert a folyamatok hasonlóak, csak itt nem pontokat kapok érte, hanem fizetést.

A vitázó feleknek egyvalamit kell tudniuk; a digitalizáció nem áll meg, és ma már nem kérdés, hogy beengedjük-e az életünkbe. A valódi kérdés inkább az, hogy mennyire mered felfedezni ezt a világot, és milyen úton teszed meg ezt a felfedezést.

Szőcs Lilla

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/REDPIXEL.PL