-

Ha meglátogatna egy jó tündér, és azt kérdezné, hogy az egészség, a boldogság, a gazdagság és a szerencse közül melyiket választanám, mert csak egyet lehet, rávágnám, hogy a szerencsét kérem, hiszen a többi rajtam is múlik! Ha szerencsés vagyok, rám köszönhet a boldogság és a gazdagság is, de ha Fortuna nem áll mellettem, könnyen elveszíthetem mindkettőt akkor is, ha előzőleg sokat tettem érte.

A bukáshoz egyetlen átgondolatlan lépés vagy egy óvatlan pillanat is elegendő, ha a szerencse elpártolt mellőlem. Elég egyetlen másodperc, hogy minden megváltozzon körülöttem, bennem és rajtam, ami addig az életemben természetes volt.

Tagadhatatlan, hogy az élethez kell a szerencse, ezért a szerepét nem tanácsos alábecsülni, mert érzékeny lelke van. De ráhagyhatunk-e mindent? Lehetünk-e csak nézői a saját sorsunknak, és várhatjuk-e egy fotelben üldögélve, hogy valami jó történjen velünk? Elég-e önmagában a szerencse, ha a saját boldogulásunk érdekében mi nem teszünk semmit? Erősíti-e egymást, ha a saját kezemben tudom tartani az életem irányítását, és még a szerencse is bekopogtat az ajtón? És mit kezdhet a szerencséjével az, aki felkészületlen, amikor végre rátalál?

A minap megosztottam egy videót, amelyben egy 85 éves, tökéletes formában lévő modellt láthattunk a kifutón.

Sokan csodáltuk, arra gondoltunk, mennyire jó lenne ilyen (sz)épségben megélni ezt a kort. Mondanom sem kell, hogy a hölgy jogtalan kritikákat is kapott, és zúdult rá mindenféle: „száraz kóró, vén banya, jobban tenné, ha az unokáival foglalkozna, ha van neki egyáltalán"... és hasonlók. Mert akinek nincs gyereke vagy unokája, sokak szerint csak másodosztályú ember lehet. De a legmeglepőbb mégis a két táborra való szakadás volt. Az út két végéről kiabáltak egymás felé, csak a végletek jelentek meg: a tettek nélküli szerencsés véletlenek sorozata, és vele szemben: az ádáz küzdelem.

Én a két végponton való billegés helyett a kettő kombinációjában hiszek.

Ha látunk egy idősebb nőt, aki feltűnően jó alakú, hamar rámondjuk, hogy ez biztos a genetika miatt van, és túl sokat foglalkozik magával, meg biztos van rá pénze. Igen, minden bizonnyal ezek is közrejátszanak. De miért nem tudjuk onnan megközelíteni a kérdést, hogy az illető a meglévő adottságai megismerése és kihasználása mellett mennyit tesz azért, hogy így élhessen? Ez senkinek sem könnyű. Elhatározás kérdése, hogy vállaljuk-e a nehezebb utat.

Még furcsábban tekintünk egy jó karban lévő valakire, ha kiderül róla, hogy ő is nevel két gyereket, és ráadásul dolgozik is, mert úgy érezzük, elvette tőlünk a takarót, amivel eddig befedhettük a saját slamposságunkat. Ilyenkor rögtön megmagyarázzuk: „akkor biztosan van otthoni segítsége, így persze könnyű".

Ha az odafigyelés, a tudatosság, a diéta és a sport lennének inkább az ítélkezésünk szempontjai, közelebb juthatnánk az igazsághoz.

Ha megpróbáljuk a másik erőfeszítéseit kisebbíteni, mert nem az esztétikum fontos számunkra, és pusztán mázlistának nevezzük a másikat, azzal csak a saját igényszintünk hiányosságait leplezzük.

Tiszta sor, hogy a csinos, egészséges – ami nem egyenlő a soványsággal – külső nem mindenki listáján szerepel az első három helyen. El kell fogadni, ahogyan azt is, ha valakinek a saját kinézete áll a sorrend élén.

Sokan úgy tartják, hogy mindenkinek más van a sors könyvében megírva, és ezzel a maguk részéről le is tudták az élet nagy kérdéseihez való hozzáállást. Dob a gép, amit dob, nekik azt legfeljebb elviselni kell. Egyéni felelősség kipipálva, az előbbre jutásért folytatott harc legyen csak azoké, akik jobban bírják. Mert az eredmények hasznát élvezni, amire egyébként magától értetődő módon igényt formálnak, már önmagában is elég kimerítő. Aztán látják, hogy vannak, akiknek bejön az élet, többet megengedhetnek maguknak, és ez nem esik jól. Nem értik, és igazságtalannak tartják az egészet, mert ők mindvégig egyenlősdiről ábrándoztak, úgy vélik, mindenkinek ugyanannyi jár, akár tett érte, akár nem. A vakszerencsének és a véletlenek sorozatának tudják be a boldogulást, és annak, hogy az egyedüli megoldás jókor, jó helyen lenni. Magukból kiindulva fel sem merül, hogy a lehetőségeit az illető maga kutatta fel, megküzdött a démonaival, megerősödött, és most elégedett.

Sóvárogva leltározzák a másik életét, és észre sem veszik, hogy ezzel ők maguk mondanak le a sorsuk irányításáról.

Érthető, hogy ezek az emberek illetik a legerősebb és legkeserűbb kritikával mindazokat, akikről úgy gondolják: nekik sikerült, ellentétben velük, akik nem lettek a sors kegyeltjei.

Azok is sokan vannak, akik úgy gondolják, minden kizárólag rajtuk múlik, és ha valamit igazán akarnak, az majd úgy is lesz. Nem számít, hogy van-e realitása, hogyan tudják fenntartani, elég-e hozzá a tudásuk... Mindegy, csak legyen meg mindaz, amit elképzeltek. Legyen siker, elismerés, pénz! Ja, és persze jöhet a hírnév is... Hosszasan értelmezgetik a vonzás törvényét, visszahozhatatlan időket töltenek el vágyaik mantrázgatásával, a különféle instant bölcsességek sulykolásával, gyakran évtizedeken át építgetik tettek helyett a légváraikat, és ezzel a módszerrel egyre közelebb kerülnek mindahhoz, amit kiábrándult csalódásnak hívunk. Pedig az idő nagyon fontos tényező, hiszen a sikeres emberek pont azokat a perceket, órákat használják ki, melyeket mások eltékozolnak. Még inkább fokozódik az élet „igazságtalanságain" való csodálkozásuk, amikor olyanokat ismernek meg, akik felmérve az adottságaikat, csúcsra járatták a lehetőségeiket, és stratégiát, okos taktikát alkalmazva tudatosan megteremtették mindazt, amire szükségük volt. Aztán beérték annyival, amit számukra adott az élet, nem kínozták tovább magukat a realitást nélkülöző vágyálmaikkal. Ettől viszont végül boldogok, kiegyensúlyozottak lettek.

Sokan vannak azok is, akik erejükön felül hajtják és erőltetik elgondolásaik megvalósítását, mert úgy vélik, ha elérik az anyagi céljaikat, különb emberré válhatnak. Fáradhatatlanul dolgoznak azért, hogy őket csodálják és irigyeljék, de tapasztalatom szerint ezt a motivációt sem díjazza különösebben az élet. Istennek van humorérzéke, ráadásul fekete humorban kiváló, így mindig történik velük valami, ami miatt újra a nulláról kezdhetik az építkezést. A „majd én megmutatom ezeknek” rátarti életérzés rendszerint oda fut ki, hogy a sors végül nekik „mutatja meg".

Divattervezőként az arányokban hiszek, művészként az aranymetszésben, halandóként pedig a középútban. Kevés az a vegytiszta állapot, amikor valaki boldogulhat csupán a szerencséjével vagy az akaratával. Persze nem tagadom, létezhet ilyen is. De tudnunk kell, hogy Isten a döntetlenre játszik, és hinnünk kell abban, hogy a végén mindig kiegyenlítődnek a dolgok. Mert ebben egyenlők vagyunk.

Náray Tamás

A képen a cikkben említett Camren Dell'Orefice látható (forrás: cnn.com)