Kennedy, az eredeti

Szinte hihetetlen, hogy John Fitzgerald Kennedy ma százéves lenne, és nemcsak azért, mert tragikus halála miatt örökké egy fiatal, jóképű, dinamikus férfi képe él bennünk róla, hanem, mert nem lehet, hogy ennyire rohan az idő. Pedig dehogynem. JFK 1917. május 29-én született, a harmincas években járt egyetemre, a negyvenesekben harcolt a Csendes-óceáni haderőnél a japánok ellen, az ötvenesekben volt Massachusetts állam szenátora, és 1961-ben, amikor az Egyesült Államok legfiatalabban megválasztott elnöke lett, már 43 éves volt. Két évvel később pedig halott, és azóta legenda.

Mégis, JFK a mai napig egy friss, modern és elképesztően menő arcnak tűnik, olyannyira, hogy ez a cseppet sem teljes portré szinte elhomályosítja a politikai tetteit, pedig – ahhoz képest, hogy mindössze két évig vezette az Egyesült Államokat  azok súlya is meglepően nagy.

Kennedy ugyanis elsősorban kiváló politikus volt, aki a beiktatásán nem egy birkanyájat látott a népében, hanem tudatos, aktív állampolgárokat („Ne azt kérdezd, mit tesz a haza érted, hanem, hogy te mit tehetsz a hazáért!”), aki nemcsak szavakkal küzdött azért, „hogy legyőzzük az ember közös ellenségeit: a zsarnokságot, a szegénységet, a betegséget, és magát a háborút”, hanem tettekkel is. Sokan mégis inkább úgy emlékeznek rá, mint a kiváltságos helyzetű, jó családból való, győztes alkatú, kiváló kommunikációs képességű, és haladó szellemű vezetőre, aki egy teljesen új politikusi típust testesített meg.

White House Press Office/Wikipédia

JFK sztár volt, mert felismerte a tömegmédia hatását, és elsőként használta tudatosan a televíziót; mert volt egy olyan fellépése, amit részben tényleg a családi hátterének, részben a génjeinek köszönhetett, másrészt viszont eredendő vagányságának is. Mert háborús hős volt, mert szerette a nőket... és azok is őt. Mert volt egy víziója, és azt tudta közvetíteni; és azért is, mert sztárnak született, pont. Megvolt benne a star quality, ahogy az ő hazájában mondják.

Ugyan a sztárok nem feltétlenül jó színészek vagy a legjobb zenészek, és még ritkábban kiváló politikusok, de nála összejött egy emberben, hogy tartalom is volt benne, és teljesítmény is mögötte. Mindent meg is tett azért, hogy ez a kép makulátlan maradjon, például számos betegségét és fájdalmát igyekezett titkolni, pedig fizikai és lelki szenvedés is kijutott neki bőven. Férfiúi botlásaiból sem óhajtott imidzset gyártani, ellenkezőleg: abban bízott, hogy a sajtó jóindulata – amelyet politikusként megnyert – ezen a téren a hallgatásban mutatkozik meg. Szörnyű, hogy még a halála is a sztár-státuszát erősíti, hiszen az élete filmbe illően drámai véget ért, és örök rejtélyt hagyott maga után.

JFK-ből egy volt, nem vitás. És ahogy egyetlen életben maradt gyermeke, Caroline Kennedy mondja a jubileumi születésnapra készített videóban: hatalmas örökséget hagyott maga után. Úgy politikailag, mint emberileg.

Most is vannak olyan politikusok, elnökök, vezetők, akikre egyfajta követőiként vagy utódaiként tekinthetünk, mert a szellemiségükben, gondolkodásukban, nyitottságukban, érzékenységükben, frissességükben és modernitásukban rá emlékeztetnek, és akik nem mellesleg fiatalok (vagy fiatalosak), jóképűek, sármosak, van egy víziójuk, amit ügyesen kommunikálnak, jól használják a médiát, és van humoruk. Illetve van még egy fontos fegyverük: egy okos és csinos feleség, aki nagy szerepet játszik a népszerűségükben és a missziójukban.

Obama, a tévésztár

Az első, aki ilyenkor eszébe jut az embernek, szintén amerikai, demokrata elnök: Barack Obama. Ugyan nem származik olyan kiváltságos környezetből, és már 48 éves volt, amikor először elnökké választották, de sok más tekintetben érezhető a párhuzam közte és Kennedy között. A liberális elvek (például a faji-, vallási- és szexuális orientációval szembeni diszkrimináció elítélése), a szociális érzékenység (az oktatás és az egészségügy kiemelt szerepe), a bevándorlók támogatása... vagy a háborúellenesség mindenképpen, de mondhatjuk, hogy ezek hagyományosan demokrata értékek. Azonban

az első színes bőrű elnök lazasága, retorikai képessége, minden helyzetben kifogástalan modora, a humorérzéke, és persze a menő felesége – mind olyan attribútumok, melyeknek Kennedy is előképe lehetett.

Obama elnök hivatalos elnöki portréja, fotós: Pete Souza/Wikipédia

És ha valaki, akkor az Obama-házaspár csúcsra járatta a star quality-t is, mindkettejüknek voltak olyan emlékezetes tévészereplései, amelyekben emberi arcukat és előadói tehetségüket egyszerre tudták megvillantani. Elég csak azt a videót újranézni, amiben Obama egy hollywoodi színész képességeivel játssza el, mi lesz majd vele az elnökség után, és sejtjük, ha Kennedy ma élt volna, ő is mert volna ilyen komolytalan lenni – persze csak azután, hogy politikailag megvalósította, amit eltervezett. Na, jó, az talán kérdés, hogy vállalt volna-e annyi nyilvánosan elhullajtott könnyet, amennyit Obama ejtett a kamerák előtt. És az is, hogy Obama politikai öröksége olyan jelentős marad-e, mint amit Kennedy hagyott ránk…

Trudeau, az örökös

Ám létezik egy másik elnök, aki talán még jobban hajaz Kennedyre: Kanada 23. miniszterelnöke: Justin Trudeau. Szintén előkelő családba született – apja, Pierre Trudeau is miniszterelnök volt –, szintén római katolikus hitben nevelkedett, és ő is elveszítette egy fivérét felnőttkorában, akárcsak Kennedy. (Kennedy bátyja a háborúban halt meg pilótaként, Trudeau öccse egy síelés alkalmával.) Két cikluson át ő is képviselőként dolgozott, mielőtt Kanada második legfiatalabb elnökének választották meg, ugyancsak liberális politikusként. Trudeau nemcsak pofátlanul jóképű, mosolygós és laza, de nagyon jó szónok is, amire sajnálatos módon éppen apja temetésén derült először fény. Az ő sírjánál mondott búcsúbeszéde hívta fel rá a politikusok figyelmét, indította el a politikai pályán, és tette ismertté szerte Kanadában.

Radio Television Malacanang/Wikipédia

2013-ban lett a Liberális Párt vezetője, melyet két évvel később vitt győzelemre Kanada leghosszabb választási kampányában. Majd azonnal olyat tett, amire az egész világ felkapta a fejét: 31 fős kormányában 15 nőnek adott posztot (ugyanis büszke feminista), és majdnem minden etnikumot és tartományt képviseltetett benne – ennyire társadalmilag érzékeny és kiegyensúlyozott kormány még sehol nem volt azelőtt. Emellett új alapokra helyezte a kormány és az őslakosok kapcsolatát (ahogy Kennedy támogatta a feketék jogait), és nyitott, etikus és átlátható kormányzást ígért. A menekültválság kirobbanásakor azonnal kiállt a befogadás mellett, és ezen azóta sem szigorított (bár tegyük hozzá: az odaérkező menekültek száma nagyságrendekkel elmarad az európai menekülhullámtól), és elindította a marihuana legalizálására és szabályozására irányuló folyamatot is. Felesége egy közismert és népszerű televíziós műsorvezető, akivel három gyereket nevelnek – szóval tiszta álomcsalád.

Macron, az új fiú

De nemrég egy újabb Kennedy-epigon lépett színre a nemzetközi politikában: Emanuel Macron, az új francia elnök. Őt botrányosan fiatalon, mindössze 39 évesen választották meg (ezzel mindenkit kenterbe vert), és hogy megerősítse a hozzá fűzött reményeket, az EU himnuszára, az Örömódára vonult be első elnöki beszéde előtt. Majd ő is villámgyorsan nemi szempontból tökéletesen kiegyensúlyozott kormányt alakított, ami persze etnikailag is összetett.

Egész fellépése, alkata és politikája arra épül, hogy túllép a régi berögződéseken és elavult szokásokon, és egy modern, nyitott, erős Európát épít.

Mindjárt a megválasztása után készített például egy videót, amelyben hazájába invitálja az amerikai tudósokat, mert az innovációé a jövő, és Franciaország mindig támogatni fogja a fejlődést – mondja olyan kifogástalan angolsággal, hogy azonnal elterjedt a vicc, miszerint az új francia elnök jobban beszél angolul, mint az új amerikai. És a magánélete is szinte rögtön sztárrá avatta: felesége 24 évvel idősebb nála, már háromgyerekes anyuka volt, amikor egymásba szerettek, és több mint húsz éve vannak együtt – láthatóan boldogan.  

Claude Troung-Ngoc/Wikipédia

Hogy Macronból vagy Trudeau-ból lesz-e valaha államférfi, vagy akár legenda, még nem tudni. Hogy csak a stílusukban, fellépésükben, és fiatalságukban emlékeztetnek-e Kennedyre, vagy abban is, hogy valós eredményeket tudnak elérni a világ jobbításában, ez még a jövő zenéje.

Tisztában vagyunk vele, hogy a hasonlóságot nem érdemes túlságosan erőltetni, mindenki a maga útját járja. De talán annyit kijelenthetünk: ahol egy Kennedy-típusú és tehetségű politikus feltűnik a színen, és eljut az elnökségig, ott azért picivel több a remény arra, hogy a világban zajló ijesztő folyamatokat és elképesztően komplex problémákat nem demagóg jelszavak mentén vagy erőszakkal kezelik, hanem bizonyos alapvető értékek, és az emberi jogok mentén. Ahogy Kennedy unokái üzenik nekünk ma, nagyapjuk örökségét tolmácsolva.

Gyárfás Dorka