–

Hihetetlen, hogy a férfiak mindig jobban tudják! Apám, az elfuserált színész tudta, hogy színésznőt nevel belőlem, ha addig élek is; az idősebb kollégák mindig tudták, hogy mi a jobb nekem: „Juditka, szépségem, jöjjön csak ide a függöny mögé”; Petőfi pedig – az a nagyszájú pukkancs – azt tudta, hogy túl öreg vagyok a barátjához.

Amúgy a Laborfalvi Róza csak művésznév. Igazából Benke Judit vagyok Laborfalváról, de így mégsem hívhatják az ország első számú színésznőjét. Apám talán örült volna, ha az ő nevét teszem híressé, elvégre azért erőltetett a pályára, hogy az én karrierem kárpótolja azért, amit ő elmulasztott; de én már tizenhét évesen, amikor a kassai társulathoz szegődtem, mást akartam. Igaz, akkor még csak a Juditot cseréletem Rozáliára, de egy év múlva, ’35-ben már Laborfalvi Rózaként léptem színre.

Róza: Rögtön ott kezdődik, hogy nem is a Bánk bán volt kitűzve aznap estére. Úgy volt, hogy Soulié darabját, a Két anya gyermekét játsszuk, de délután bizottság jött Bajzához, a direktorhoz, hogy a forradalmi tömeg a Bánk bánt kívánja látni. Rögtön értesítették a társulat tagjait, átszerelték a díszletet, előhozták a jelmezeket. A nagy lelkesedésben azt is kitalálták, hogy minden szereplő nemzetiszín kokárdában lépjen színre. Nem igazán értettem, hogy nekem, meráni Gertrudis királynőnek, aki csak a bajt hozta a magyarokra, minek kokárda a keblemre, de Bajza elmagyarázta, hogy most nem a logika számít, hanem a forradalom. Hát, ezen ne múljék, varrtam én is magamnak kokárdát, a piros, fehér és zöld mellé sárga és kék szalagot tűztem, hogy szűkebb hazám, Székelyföld színei is ott virítsanak.

Ezt amúgy szeretem, amikor a férfiakat tűzbe hozza a forradalom. Hogy ők most a sarkukra állnak és megmutatják!

Bezzeg Lendvay nem állt a sarkára és nem mutatta meg, hogy mekkora legény, amikor nős ember létére húszéves koromban teherbe ejtett. Szerintem nagyobb forradalom az urak hepciáskodásánál, hogy nem adtam dajkaságba Kisrózát, hanem otthon, a saját házamban nevelem azóta is, nap mint nap szembenézve a világ megvetésével. Lendvayt is túléltem, nem volt más választásom, azóta is minden előadásban együtt játszunk, sőt, a nejével, Anikóval is. Márton adja a férfi címszereplőket Schillertől Shakespeare-ig, meg persze ő Bánk bán, én meg az összes női főszereplő. De Kisrózáról igencsak ritkán kérdez, pedig tudom, hogy szereti őt, sőt Anikó is kedves a gyermekhez, mégis én nevelem, én taníttatom, teljesen az én gondom.

Na, de vissza a forradalomhoz! Hát, én úgy gondolom, hogy egy színésznő ne az utcán akarjon forradalmat csinálni! Itt van például a Farkas Lujzácska! Nem tehetségtelen, de inkább írni-olvasni tanulna meg ahelyett, hogy zászlót lobogtatva masíroz a tömeg élén! Ha a színpadi alakítása felszítja a publikum érzelmeit, ha lázba hozza őket, ha a hatására a tűzön is átkelnének, akkor teljesítette a küldetését! A színész magoljon szöveget, hogy aztán az előadásra koncentrálhasson! Még az irigyeim sem (pedig vannak szép számmal), még ők sem állíthatják rólam, hogy ne dolgoztam volna meg a sikerért! ’37-ben, a Pesti Magyar Színház megnyitóján, a bemutató előtt szóltak, hogy vegyem át Kántorné helyét. Három napom volt megtanulni a címszerepet! Igen, jó a memóriám, de én azóta is folyvást tanulok, mert többé nem hagyom, hogy mások irányítsák a sorsom, hogy a férfiak kénye-kedve szerint alakuljon az életem! Tehetek én arról, hogy Déryné háttérbe szorult, hogy Kántorné ma már alig kap szerepet, hogy a Farkas Lujzácskák nem tudnak kibontakozni? Igen, tehetek. De nem ármánykodással vettem át a helyüket, hanem szorgalommal. Van adottságom is hozzá, de kitartás és kemény munka nélkül ma is szegény színésznőcske, a gazdag főurak kitartottja lennék.   

Mondjuk, az tagadhatatlan, hogy a forradalom mindnyájunkat lázba hozott. Emelkedett este volt, az ingyenjegyekkel betóduló nép lelkesedése mindnyájunkra átragadt, remekül sikerült az első felvonás. De a tömegnek ez sem volt elég, nem bírtak a forrongó vérükkel, kurjongatni, ordítani, fennhangon énekelni kellett ott mindenkinek.

Egy egész nézőtérnyi önjelölt színész! Félbeszakadt az előadás, a második felvonás helyett szavaltunk és daloltunk, a Rákóczi-indulót, a Marseillaise-t, Erkel Hunyadi Lászlóját. Egressy Gábor elszavalta a Nemzeti dalt, de a nép Táncsicsot követelte. Amikor már teljesen elszabadult a pokol, feljött a színpadra Jókai Móric. Azóta is arról pletykál a város, hogy mi ott ketten első látásra egymásba szerettünk. Mintha ez ilyen könnyen menne! Jó, ott, a forrongás kellős közepén csattant el az első csókunk, de azért ennek előzménye is volt ám!

Móric azelőtt Szigligetinél lakott, akiknél én is gyakran megfordultam. Szigligeti Ede jó barátom, az egyetlen férfi, aki nem akarta kihasználni a kiszolgáltatottságomat. Ő segített, amikor egyedül voltam Kisrózával, olyan ő nekem, mint az édes bátyám. Jókai hosszú ideig betegeskedett, én meg gyakran jártam Szigligetihez, így Móriccal is volt alkalmunk beszélgetni. Láttam én, hogy rajong értem ez a daliás, szőke tacskó, na, de alig huszonhárom éves volt még a lelkem, én pedig már javában benne a korban: tizenöt éve a pályán lévő, gyermekét egyedül nevelő, idősödő színésznő. Harmincegy éves múltam! Hogyan is mutathattam volna ki vonzalmamat a lánglelkű fiatalember iránt? Ő bezzeg kimutatta akaratlanul is, bár szóba soha nem hozta, de perzselő tekintete beszélt helyette is. Aztán átköltözött a barátjához, Petőfihez, és többet nem találkoztunk, de valahányszor játszottam este, a kis Móric ott ült a nézőtéren! Nem tagadom, engem is erősen megérintett a rajongása.

Aznap este ott a Nemzetiben mindnyájunkat elfogott a mámoros érzés. A közönség lelkesedése mindenkire átragadt. Álltunk a színfalak mögött, ott volt Egressy, Szigligeti, Szentpéteri, Bartha, a Nemzeti egész társulata. Néztem gyermekem apját, az öregedő Lendvayt Bánk bán jelmezében, mellette állt Anikó, mint Melinda, férjek és feleségek, házasságtörők és megcsalatottak, egytől egyig a forradalom tüzében égő hazafiak. Az én lángoló tekintetű, tiszta beszédű, szőke rajongóm pedig felhevülve szónokolt. Úgy éreztem, eljött az én forradalmi pillanatom, amikor a nemzet első számú színésznője az eksztázisig tudja emelni a publikum érzéseit. Királynői jelmezemben kiléptem a színfalak mögül, és Móric mellére tűztem az ötszínű kokárdámat, ami semmiképpen sem illett a ruhámra. Színészi alakítást ilyen ovációval még nem jutalmaztak!

És akkor ott, ahogy egybeforrt a tekintetünk, végre leomlott köztünk a társadalmi előítéletek építette gát, eltűnt a nyolc év korkülönbség, és csak a hónapok óta kielégítetlen vágy maradt. Forró csókban forrtunk össze, és nem váltunk el többé azóta sem.

Sokak számára mi voltunk az álompár, a forradalom két csillaga, a bátorság és szerelem jelképe. Mások szemében örök tüske maradt a frigyünk. Petőfi sosem bocsájtotta meg Móricnak, hogy elvett egy magamfajta öregedő, rovott múltú színésznőt. Mondjak valamit? Nem érdekel az a hőbörgő suhanc! Én kézben tartom a saját életemet, sőt, ha szükséges, Móricét is! Megtanultam kiállni magamért és a szeretteimért. Hogy én viselem a nadrágot? Na és… Az is csak egy szerep. Ha kell, gyenge nő is tudok lenni... Egy rövid ideig.  

 Berg Judit

Az írásokat a Várkert Bazár Színésznők forradalma estjén olvasták fel március 15-én.

Olvassátok el a sorozat korábban megjelent írásait is:
Ugron Zsolna Szilágyi Lilla, a nemzetközi színpadokon is ismert magyar színésznő bőrébe bújt, KATT IDE! 
Karafiáth Orsolya pedig Szathmáryné Farkas Lujza komika nevében írt egy nagyon jó novellát, ezt ITT TUDOD ELOLVASNI.

Kiemelt kép: Berg Judit, Wikipedia