Megszöktem. A balettból a forradalomba. Elvertem nyolc pengőt, ám mikor a szabadság hajnalsugara világít, nem lehet garasoskodni! Mindegy, most már anyám nem küldhet vissza az angolszűzekhez bekasztlizni, most már elbuko… eljegyzett nő vagyok. Leszek. Ebben az ügyben engem nem lehet hibáztatni. Hibáztassa anyám az ügyelőt, mert nem ügyelt! Hiszen maga Thália is harsonára cserélné pásztorbotját ilyen időkben! Énbennem Diána és Pallas Athéné lelkülete világlik! Dagadó kebelek, termékenyítő eső, forradalmi hevület. Ésatöbbi.

Már jókor reggel prófétai ihletem támadott, hogy a magyar történelem egyik legjelentősebb napja lesz 1848. márczius 15. Bizonyosságot akkor nyertem, amikor a nyomdánál úgy megáztunk, hogy a szoknyámat a derekamig feltűrve, ki kellett csavargatnom a sáros lét belőle. Még csak a tekintetünket cseréltük ki a termékeny tavaszi eső fátyolán át, de annál nagyobb fontossága leend később ennek a találkozónak, bizonnyal, hisz a magyar Thália szekerének rúdját egészen más irányba állítja. Fordítja. A legígéretesebb színi tehetségű drámai művésznő (én), és  az eljövendő magyar remekíró géniusz (B. Gyula) nagy fontosságú találkozása 1848. márczius 15-én. 

Papus miatt van minden. Mert ő rogyásig iszik az Arany Sasban, ahogy anyám mondja. És ha még csak vedelne, de a politikumra is van ösztönöztetve. (Ezt is anyám.) A Kört is ott fundálták ki. A Nemzeti Kört, hova írók, tudósok, ügyvédek, orvosok, művelt polgárok, s egyéb efféle férfiak szoktak seregleni – ezt a Jókai Móric mondja. Efféle férfiak is leginkább oda szoktak tömörülni, ahol ringó farú nőket, meg sört, bort, pálinkát találnak – ezt is anyám – s a Nemzeti Kör azért lett, mert a vén hülye Ibrányi, a kereskedő, feltétlenül akart valami nemzeti seregletet akkumulálni. Papáék meg azt akarták, hogy Ibrányi fizesse ki a cechet. 

Anyám nem hevül a szent szabadságért, kosztoltatja a cenzort, s buzgón imádkozik, hogy a kamatos kamat ne töröltessen el, mert akkor hogyan ad ő ki uzsorára? 

Für alle Fälle, lett Nemzeti Kör, és lett zászló és bál is természetesen, mert az ifjúságra is figyelmezni kell. Tizenöt évesen egy ilyen elismert művésznő is (aki csak átmenetileg emelgeti formás bokáját a balettkarban), Thália felszentelt papnője, hogy is maradhatna otthon! Illendően pironkodva mentem a köri bálba, és igen iparkodtam lejteni, ha már a magyar zenésztársaság élénkíti a reggelig tartó lejtési és mulatozási jókedvet. Farsang volt elvégre.

S közben ó, hogy vártam a jövendőt, hogy nemzetemmel együtt én is elhagyjam a börtönt kínszenvedéseimmel együtt! Hogy anyám cenzúráját levessem, hátrahagyjam a puliszkakeverést, vikszolást!

Bulyovszky Gyulát 1848-ban pillantám meg először a Kör bálban, ez volt az első fellépésem a nagyvilágban mert mi, nők, így nevezzük a nyilvános bálokat. (Itt találtam fel világomat  – egy francia hatodik figuráját táncoltam B. Gyulával. E hosszú tél lefolyta alatt szegleti páholyomból a földszinti zárt széken lévő ifjúra estek akaratlanul pillantásaim, ott ült B. szemüvegével, felnézett, én látcsőmmel szemléltem kedves, de kissé gúnyos arcát.)

A tavasz beköszöntött szép virágaival, hazámról is ekkor kezdének a borús fellegek szétoszlani, a Nép szemeiről ekkor kezde a mély hályog elvonulni, ekkor kezdék felfogni a szabadság eszméjét – az én számomra is e tavasz hozta meg virágjait. B. Gyuláról nem is beszélve – elgondolhatják, hogy illatoztam.

15. márczius délelőtti 11.00-kor próbám után a Hatvani, most már Szabadsajtó utcán Heckenast nyomdája előtt népcsoportozatot láttam, kik mindnyájan hazafijúi buzgalmoktól ösztönöztetve édes szabadságukért törekedtek, és éppen a (z úgy hiszem) mindenki által ismert 12 pontot nyomatták ki – a tömeg közé elegyedtem, két más nővel hallgattam a szónokokat, az eső szakadatlanul esett, én ezt Isten áldásának magyaráztam. Jókai Móric, Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Irinyi Dániel, Degré Lajos, ki éppen akkor szállt le a gőzhajóról, Egressy Gábor szónokoltak, egyszer egy csinos zöld köpenybe burkolt ifjút látok a kőre felállni… az én kedves táncosom… beszédet tartott a lottéria felett álló sasról, melyet az ifjúság le akar dobni – de B. azt mondá, hagyjuk el, majd magától is le fog az idővel porlani, sok szép és igaz szavak hangzottak el ajkairól, ekkor különös vonzalmat éreztem irányában, de ki ne is szeretné tisztelni a lelkes honfit.

S ha ő forradalmár, lennék én sajtó! Hogy foglaljon le, szabadítson fel, Gyula!

Elmélázva nézém – kevéssé, azt kell mondani – kialvatlan, mégis parázsló tekintetét, magas volt, megtermett, szép, s igaz hazafi! Ő is megismerte bennem farsangi táncosát, bár pillantása akaratlanul inkább lábikrámra vetődék, mint orcámra, ami valamiképpen érthető, a fent elmondott szoknyacsavarásból kifolyólag. Valamint abból kifolyólag, hogy a balettkar jót tett az angolszűzek zárdájában elsatnyult lábikráimnak. 

Estefelé, mikor már a színházban a takarásból lestem, konstatáltam, hogy jó az Isten, jót ád, amennyiben a lelkes honfiúknak piros szájat, s izzó szemeket ajándékozott. Kissé szaggatottan szívtam kebelembe a levegőt leskelődés közben, miután megpillantám a hangoskodó ifjúság élén hadonászni.

Szívemet kérdém, mi ez, a válasz az volt: csupán vonzalom. 

Csókolni sem mertem volna, és talán olyan nagy indulatom nem is volt még feléje. Laborfalvi volt mindannyiunk felbújtója, ki azt sem tudta, miként vonja magához a lázban égő és Gertrúdiszra egyáltalán nem figyelmező közönséget. Anyám is mejelend, s később azt mondta, ha maga a rusnya csúfságos Sátán ment volna fel a színpadra, Laborfalvi arra is kokárdát tűzött volna, talán még a császár őfelségére is. Bár azt szájon mégsem csókolta volna vélhetőleg, mint tette Jókai Móriccal. Az pediglen kopasz is. Azért viselt cilindert, s azon még piros tollat is. Mármint a Jókai Móric, nem a Sátán. De ez most nem tartozik ide.

Akkor azután, amikor B. Gyula is a színpadra felment, kokárdája már volt, de úgy ítélém meg, csókja még hiányzott, s én – mint hű honleány – nem hagyhattam szégyenben maradni egy nyeszlett író mellett a legifjabb ifjút.

Megcsókoltam hát, pusztán hazafias gerjedelemből. A forradalmi hangulat a kedélyek tetőpontjára hágott!

Anyám összeszidott, és duplán pofozott érte. Ez már akkor történt, hogy hazacibálni akart, s így én nem tarthattam volna az édes szabadságért egyre tovább törekedő ifjakkal. Anyámnak, mint mondottam, semminemű érzéke nincs a honleányi felindulásokhoz. Az én kedves táncosom el is komorodott, mikor azt látta, hogy anyám által elvonszoltatom. Megszöktem hát ismét, saját rabságomat hozva áldozatul az áldott, rózsás szabadság oltárára. (Öltözve: kék batiszt, kétfodrú ruha, tekercs haj, benne nefelejcs, smizli a nyakon).

...

Később népgyűléseken találkoztam vele, de ritkán beszéltünk. Egyszer a Múzeum téren tartott népgyűlés után, hol a zsidókat, kiket mindenből ki akartak rekeszteni, helyesen pártolt. Május 10-én, öt órakor hazakísért, egy rózsát pillanta meg az ablakomban, és így szólt: „Ki számára nyílt e rózsa?” Ha  szolgálhatok, és szívesen veszi ön, jöjjön be, ez első rózsám, úgy ám, de önnek leszakasztom. Ezzel szobám ajtaját megmutatva – mindhárman hon valánk. A harmadik anyám volt. A rózsát átadtam, de akkor még nem gondoltam, hogy kebelem rózsája is az ő számára nyitand. Egy hét múlva páholyomba kezde járni, hazakísért, de ezeket még mindig közönyösen vettem. Később házunkhoz kezdett járni, és én szívesebben láttam más városi uracsoknál, alig vártam azon pillanatot, melyben szólhattam vele, és ha a szívemet kérdem „mi ez?”, mindig csak az volt a felelet – kedves ember, aztán a bálban tetszett, és szép… lelkű – aztán meg jó hazafi is. Később szó szó után, látogatás látogatás után, egyszer csak úgy érezém, hogy nem csupán vonzalom, de szerelem mardossa szívemet, forró, legyőzhetetlen szerelem. Egy szavával a mennyeket ígéri, és perc múlva mindent elfelejt, tréfára veszi legszentebb érzelmeim, barátjaival mulat, örül, hogy engem nem lát. 

Szívem, te! Én meghalok, ha nem látlak! 

Ugron Zsolna
(Bulyovszky Gyuláné Szilágyi Lilla)

Képek forrása: ITT és ITT