–

Ez a félelem más. Sokkal borzalmasabb. A legősibbek egyike, ami egyidős az emberiséggel. Már az ősembert is frászban tarthatta, és azóta sem sikerült letennünk, mondjuk, valahol a középkorban. Gyanítom, hogy az evolúció során beépült a génjeinkbe, és örökítjük azóta is nemzedékről-nemzedékre. Apáinktól, anyáinktól kaptuk a csomag részeként a fogorvostól való félelmünket.

Esetemben az ügy nem tűrt halasztást, lépnem kellett. Nagy levegőt vettem, a hiúságom legyőzte a bennem lakó démonokat, és végre-valahára időpontot egyeztettem a dokival. Elhatároztam, hogy órákon át tátott szájjal, hanyatt fekve, a széket markolászva akarom bámulni a mennyezetet, miközben két – időnként négy – kéz matat majd benne. 

Eldöntöttem, hogy bátornak tettetem majd magam. Rajtam ugyan senki se vegye észre, hogy belül úgy reszketek, mint az a bizonyos nyárfalevél. Hogy izzad a tenyerem, hogy a szívem majd kiugrik, és különben sem hiszem el, hogy ezt a váróban senki sem fogja hallani. Lehet, hogy a lélegzetemet is visszafojtom inkább, és percenként csak kettőt veszek. És az arcomra mesterséges mosolyt csalok, ami friss oxigén nélkül kicsit körülményes vállalkozás, de nem érdekel. Egy férfi legyen bátor, mert egy férfi erős, és nem remeghet. És különben is! Szedjem már össze magam! Ez csak egy átkozott fogpótlás, fehérítés és fogkőlevétel lesz.

Négyes kapucsengő. Ezt kell keresnem. Egy hatalmas kapualjban állok, szememmel a neveket pásztázom, míg végre a tábla alján megpillantom a decens betűket, és a még nagyobb, pirosan világító négyes számot. Megnyomom, most még reménykedem, hátha senki nem nyitja ki. De az ajtó kattan, a kapu nyitva áll. Vagy nyolc tonna, alig bírom belökni a vállammal ezen a kora reggeli órán.

Átsuhanok az udvaron, megállok a bejárat előtt.  Nagy levegő, az arcon mosoly... és színpadra!

A pult mögött kedves lány fogad. Rajtam kívül senkit se vár. A mosoly marad, a levegőt kifújom, úgy tűnik, hogy elmarad az előadás. Kellemes zene, a háttérből furcsa zajok jönnek. Gondolom, most pakolják elő a kínzóeszközöket. Kapok egy mappát, rajta ezernyi kérdéssel. Töltök, írok, ikszelek, telnek a percek. Mire aláírom a nyilatkozatot, megjelenik a személyes kínzóm egy kedves hölgy személyében. Szia, Dóra vagyok! – mondja kedvesen, de én tudom, hogy itt valami bűzlik, mert nekem most remegnem kellene. De nem! A félelmemnek hűlt helye. Elindul a folyosón, én vakon követem. A fejemben fura gondolatok cikáznak, mert ami most történik, az nem lehet valóság. Tuti, hogy manipulált. Vagy a kinti zenében volt valami elrejtett mantra.

Mindegy is, mert közben a tett színhelyére értem. Megállok a szék mellett, és meredten nézem. Nincs megállás, mert Dóra szól: „ülj a székbe, kérlek”. Konzultálunk egyet, közben gumikesztyűt húz. Hallom, ahogy csattan a vékony csuklóján. Mellém gurul, mosolyog! Törékeny. Fények fel, kellett nekem színpad. Az arcára pleximaszkot húz, mintha hegeszteni akarna. Aztán betekintést engedek legféltettebb titkaimba. Mondja a magáét, az asszisztens jegyzetel. Majd számol, oszt, szoroz... és négy időpontot jelöl meg.

Itt mára ennyi. De nem is ettől féltem. Egy újabb szobában találom magam, ahol az elkövetkező egy órát egy másik székben töltöm. Indul a móka, kopik a fogkő. A szám zsibbad, szétfeszíti az a vacak, amit beletömött a kedves doktornő. Fáj! Időnként kurvára fáj. De markolom a széket és tűröm, mert tudom, hogy egyszer vége... És akkor leállt a gép, csend lett. Felsóhajtok, de akkorát, hogy magam is meglepődöm, már kezdek örülni, mire közli a kék ruhás démon, hogy jön a felső fogsor, az alsóval végzett. Összetörtem, egymás után vagy kétszer.

Ja, kérem! A szép mosolynak ára van, nem adják azt ingyen. Túléltem. Két perc pihenő, és máris fehérítenek. Újabb matatás a számban, ecsetek, zselék, krémek. 3x10 perc, LED-fénnyel kezelve. Az idő lassan telik, minta ólomlábon járna. Végre két lábon állhatok, és csodálhatom a mosolyt, amiért keményen megszenvedtem. Nyolc nap curry, cékla, paradicsomlé, kávé és vörösbor nélkül. Összeomlok cseppet, mi lesz velem így? Egy magamfajta gasztrobubusnak ez maga pokol, hogy el vagyok tiltva mindentől, amitől a kicsiny szívem dobog. Nagy duzzogva ugyan, de tudomásul veszem, annyit sikerül kisírnom, hogy kávét ihatok, de csak nagyon sok tejjel.

Ér ennyit a hiúság? A kérdésem költői. Vagy a sok csiszolástól, injekciótól heteken keresztül csak pépes/krémeset ehetek? Gyötrelmes, hosszú órák, fájdalmas kínzó percek... ég veletek mára! Remélem, egy időre elfelejtjük egymást! Nem úgy, mint a borsólevest, amit csak tíz nap múlva ehetek, de akkor minimum merőkanállal fogom tenni. 

borsóleves tojással
Szatmári Feri borsólevese

Szatmári Feri borsólevese 

80 dkg zöldborsó (egyelőre mirelit) kiolvasztva

1 evőkanál vaj

1 evőkanál olaj

1 közepes fej vöröshagyma finomra aprítva

2 gerezd fokhagyma reszelve

3 centi friss gyömbér

4 deci húsleves vagy víz

1 deci kókusztej vagy tejszín

só, bors

késhegynyi szerecsendió

pár  mentalevél

2 tojás

A vöröshagymát vaj és olaj összeolvasztott keverékén üvegesre párolom, finoman sózom. Időnként egy-egy evőkanál levest adok hozzá, hogy a hagyma jól szétfőjön.

Hozzáadom a fokhagymát, gyömbért egy-két percig még kevergetem, majd ráborítom a kiolvadt borsót. Elkeverem a hagymás alappal, és felöntöm a húslevessel.

Beleteszem a mentaleveleket, és fedő alatt nyolc-tíz percig főzöm.

Ezután összeturmixolom. Frissen őrölt borssal, szerecsendióval ízesítem, és ha kell, sózom. Ha nem elég édes a borsónk kiskanálnyi cukorral édesíthetem.

Egy magasabb falú, három-négyliteres edényben vizet forralok. Visszaveszem a lángot, hogy csak gyöngyözzön.

Egy tálkába beleütöm a tojást. Egy fakanállal örvényt készítek a forró vízben, majd óvatosan beleengedem a tojást. Három percig főzöm, majd kiveszem. A levessel tálalom. Egyszerre csak egy tojást készítek.

Jó étvágyat kívánok hozzá!

Szatmári Főzelékes Feri 

 

A képek a szerző tulajdonában vannak