–

Már legelső emlékeim is arról szólnak, hogy engem úgy tartanak számon ebben a világban, mint öntörvényű embert. Soha senki nem tudta nekem megmondani, mit csináljak, és azt a valamit hogyan is tegyem. Sőt, minél inkább próbálták megszabni, annál jobban megfeszültem, és annál nagyobb svunggal mentem ellene az adott elvárásnak.

Anyám mindenesetre kikészítette a ruhát másnapra az óvodába, amit rendszerint gondosan és körültekintően együtt választottunk ki. Pontosan tudtam, milyen öltözetet akarok (főleg pirosat), de ez reggelre természetesen megváltozhatott, hiszen én magam sem tudhattam előre, hogy másnap milyen lesz a hangulatom. Így persze másnapra általában már sosem volt jó, amit anyám előre kivasalt, és állt a bál, hogy nekem nem az kell, hanem a másik, meg a kopogós, pomponos cipellő télvíz idején is, és az istennek se akartam érteni, hogy nem lehet kimenni a hóba a hímzett matyópapucsban.

Az óvodai ünnepségeken ugyan beálltam a sorba, de nem tapsoltam, nem énekeltem, csak mentem körbe-körbe lehajtott fejjel, közben meg azt éreztem, hogy nem akarok behódolni semmilyen akaratnak, én biztosan nem akarom azt csinálni, amit a többiek.

Aztán később is így volt ez, sőt még inkább felerősödött bennem a szabadságharcos önérzet. Nem választottam szokványos iskolát, nem reagáltam szokványosan a szüleim válására, 14 évesen jóformán elköltöztem otthonról – akkor lekerült rólam jószerivel minden szülői presszió, és igen, ez jócskán meglátszik a mai önvalómon.

Hogy átok ez? Vagy áldás? Hogy segített-e rajtam például a rák elleni harcban? Hogy máshol lennék-e, ha végigjárom az egyetemet? Lehet, de nem szoktam gondolkodni rajta.

Eszembe sem jut, ki lennék ma, ha annak idején mindig felveszem a ruhát, amit kikészítenek, ha kitűnően tanulok, rendesen megcsinálom a házit, ha nem szököm meg a kollégiumból és nem rúgnak ki érte, ha nem hagyom ott az iskolát, ha nem szeretek bele abba a férfiba, akibe nem kellett volna beleszeretnem.

És sorolhatnám. Mert ez a sor végtelen.

De tényleg, ki lennék én ma, ha mindent elvárás szerint csinálnék? Ha anyámék nem válnak el... vagy úgy reagálok arra az időszakra, mint a mindig példás húgom. Ha nem én vagyok a renitens, a rossz, a fekete bárány, az akarnok, aki nem fél kimondani, ami a szívén, és meg meri tenni azt, ami a száján.

Amikor 18 voltam, egy arab származású fiúval jártam, akibe az egyik szórakozóhelyen belekötött három kopasz rasszista barom. Sosem felejtem el, ahogy kidagadt nyaki ütőerekkel, üvöltve levettem a bőrövemet és feléjük cserdítettem. Bele sem gondolok, mi lett volna, ha nincsenek ott a kidobók, akik visszafogták a felbőszült állatokat.

Bele sem merek gondolni, hogyan éltem túl eddig az életemet. Mindig pengeélen táncoltam.

Mondjuk, talán mostanra már csillapodott kissé a hév, hiszen sokkal inkább a helyemen vagyok, mint például öt évvel ezelőtt.

Nincs kikövezett út. Nem létezik társadalmi elvárás és szülői presszió. Legalábbis az én világomban nem. Mert én mindig őszinte ember voltam. Az vagyok ma is, ordítok és toporzékolok, ha igazságtalanság ér. Ugyanúgy rovom a köröket, mint gyerekkoromban, az óvodai ünnepségen. Nem tapsolok. Nem énekelek. Csak megyek előre.

És ami a legfontosabb: nem félek. Soha. Semmitől. Senkitől.

Szentesi Éva

A kép a szerző tulajdona.