–

Karácsony volt. Mama a félhajas eresz alatt állt. Nézett a határba, valahová messze, ahol vékony, fehér pára ült meg a kopár szántásokon. Én tizenegy éves voltam, apró, cserfes kisleány. Valamiért mégis szerettem a Mamával lenni, habár Mama nem volt olyan kedveskedő asszony, egyszerű, magába forduló lélek, aki nagyokat hallgat, és ha szól is, csak feddőleg. Hozzám mindig kedves volt, olyankor szelídebbre váltott a hangja, a fiát meg, aki az apám  –  és akivel ketten éltek egy hosszú, tornácos házban – mindig ledorongolta.

Gyakran bújtam a kötényébe, és nem tudtam átérni, sosem ölelt vissza, csak elmaszatolva simított el magától.

Biciklivel járt templomba naponta, én meg mellette csalinkáztam, olyankor lassan hajtott, hogy utolérjem. Nem vett soha maga mellé – elesünk ketten – mondta. Szertartás volt az is, a folytonos templomba járás a hosszú úton, temető mellett, télen-nyáron, ő biciklin billegett, én mellette szaladtam, aztán elrendezte a virágokat az oltár körül, rózsafüzért mormogott, majd hazamentünk. Amikor rá gondolok, még hosszú évek után is csak ez jut eszembe róla.

Valahogy úgy esett, hogy karácsonykor is együtt voltunk. Ünneptelen ünnep volt, amolyan ablak nélküli, kalácstalan félhomály, amikor az angyalok is csak némán, pisszenés nélkül nézik az embert. A hajas eresz alatt lévő üst körül ácsorogtunk, kóróval rakta, befűtötte, abban főtt a krumpli a disznóknak. Szerettem körülötte, a mai napig is emlékszem rá, csípős-deres téli napokra, krumplifüstszag-pára, ahogy az arcomba tódul, körülöttem meg fagyos december, aztán a kukoricadara, ami porzik, aminek jó az illata, amit Mama leönt forró vízzel, úgy adja az állatoknak. 

Kitakarítottam a házat aznap, mert karácsony volt, és mert Mama nem szeretett takarítani – igazán soha nem is takarított. Hitt az öntisztulásban, és abban, hogy a dolgok előbb-utóbb maguktól a helyükre kerülnek. Kitakarítottam hát a házat, és vártam a karácsonyi csudaságot, valami varázslatra vártam, ami egyszer csak megteremtődik, és kerestem az apró részletekben, az üst körül, a téli párában, a konyhában, de nem találtam.

A szomszéd nő fülön csípett – mintha tudott volna valamit – és átcsalogatott magához. Két lánya körülötte zsibogott, ő meg behívott a szobába, és tört néhány ágat a díszített fenyőfáról: nesze, vidd, legyen szép neked is – mondta. Vittem, és vázába raktam. Adott három becsomagolt cukrot is mellé, azokat is felaggattam, és rajzoltam köréjük idétlen, kör alakú papírfigurákat. Amikor ezekkel végeztem, fojtott izgalommal vártam mégis valamire, mintha meg kéne történnie attól, hogy feldíszítek egy ágat.

Este lett. Apám a sok üléstől besüppedt díványon hevert félmosollyal, mellette a vörös macska, és a Mama, aki egy nagy kosár kukoricát rakott a konyha közepére. 

– „Eztet mindet le kell máma fejteni” – mondta, és a kosár köré három sámlit húzott, markomba  kukoricamorzsolót nyomott, és egész éjjel dolgoztunk, csupa hólyag lett a kezem. Nem sokat beszéltünk. Éjféltájt elfáradt, és abbahagyatta velünk a munkát.

– Ideje aludni – szólt száraz hangon.

Apámmal ketten tébláboltunk a ház leghátsó részében. A vázában a fenyőfa árván, cukorkák nélkül kókadt, szétbontott csomagolása fityegett csak megcsúfoltan. Apámra néztem kérdőleg, szúrósan, gyanakodva:

– Te! – kiáltottam rá. 

– Na, jó... – mondta kínosan, feszengve – én ettem meg! Hát azért raktad rá, nem? – majd röhögve nyomott egy barackot a fejemre, a fal felé fordult... és elaludt.

Én meg ott maradtam a sötétben, és belealudtam az illattalan éjszakába. 

Tizenkét évre rá merengve néztem ki a kopott albérletem homályos ablakán. Karácsony van – gondoltam – megint, és eszembe jutott a Mama. Délutános voltam az öregotthonban. Amikor beértem, már sürgés-forgás volt, magamra öltöttem a ruhámat, sietve köszöntem az öregjeimnek, akik verébmód ültek szorosan egymás mellett a folyosón. Fürdéshez készülődtek. Én fürdettem őket, huszonhárom embert, akik várták a karácsonyt. Aznap mindenkinek frissnek és illatosnak kellett lennie, ez volt a szokás. 

Egész délután a kád fölött hajoltam, sorra besegítettem őket, kezüket fogva, vigyázva. Hajakat mostam, illatos szappannal kentem be a hátakat, fáradt lábakat törölgettem, és volt valami meghittség abban, ahogy a „kezem alá bízták magukat”, és megültek alatta, engedték nekem, mint a gyerekek, behunyt szemmel várták, hogy készen legyenek, a férfiaknak megborotváltam az arcukat, a nők haját kisimítottam, felöltöztettem őket a legszebb ruhájukba, megigazítottam nyakuk körül a csipkés gallért, és estére már mindenki a nagy, kerek asztal körül várakozott. 

Iskolás gyerekek jöttek, betlehemeset építettek a társalgóban, díszlet volt a sok földre halmozott csuhé – eszembe jutott a Mama megint – hogy milyen más ez a karácsony. Végignézek az éneklő gyermekeken, a jézusvárás pillanatában, a szalmás betlehemesen, és a szelíden ücsörgő öregjeim arcát figyelem, ahogy párás szemmel élik meg a csodát, és arra gondoltam, hogy végre itt van, amit régóta vágytam, amit kerestem.

Az én munkám van benne, hogy tisztán ülnek itt mindannyian a kezem alól kikerülő, illatos öregjeim... békésen egymás mellett, és nincs más, csak kalácsillat, ének, angyalszó, karácsony.

A legtöbb, amit adhattam, hogy igazán adhattam valamit, és amit a pillantásokból kaptam, ahogy felém sandítottak, amikor néztem őket a függöny mögül. 

Mágori Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/mickyso