Nem lehet mindig győzni – Anya-gyerek harc egy vágyott tárgy miatt

 –

Este volt. Ültünk egymással szemben. Ő a saját ágyában, sírástól dagadt szemekkel, én mellette, az idegességtől és a tehetetlenségtől szinte remegve. Addigra már az általam ismert összes bevethető tárgyalási, meggyőzési és stratégiai taktikát bevetettem, hogy megértessem vele: nem jó ötlet játékot vásárolni reggel, óvodába menet. Nemcsak azért, mert ezen a héten már a barbis újságnál is beadtam a derekam. Nemcsak azért, mert nem lehet mindig mindent megkapni, hanem, mert a két órán át tartó masszív hiszti nem zárulhat az én bukásommal. Megint... Azt éreztem, ez most fontos. Hogy ez kifejezetten egy olyan helyzet, amin sok múlik. Ami később hivatkozási alap lesz. Amit mindketten megjegyzünk. Amin fordulhat az életünk.

Szóval elszánt voltam, mint egy túsztárgyaló, és igazán kegyetlen, mint egy túsztartó. Tizenegy óra is elmúlt. Eddigre már volt időm szépen és csúnyán, halkan és hangosan, meggyőzően és közömbösen beszélni. Már többször ott is hagytam. De mindig visszamentem. És kezdtük elölről. Már azt a rohadt, felnőttes érvet is bevetettem, amire pedig fogadalmat tettem magamnak, hogy a gyereket nem nyomasztom vele semmilyen körülmények között: „miből gondolod, hogy van rá pénzünk?” Meg is kaptam rá a választ. „Anya, hát ott van pont amellett a bolt mellett a pénzlevonogató, az mindig ad neked, ha bedugod a kártyád!” – vágta rá felderült arccal. „Akkor megvesszük?” Mondtam, hogy nem, nem vesszük meg. Nem, akkor sem, ha én is mindig onnan veszek ki pénzt, ha nekem kell valami. Átsuhant a fejemen a kósza gondolat, hogy adandó alkalommal majd még ezt is tisztáznunk kell. Hogy csak azt vehetjük ki, amit előtte betettünk rá. Oké, meg fogom mondani neki, ha egyszer a büdös életben túl leszünk ezen ő meg én. De biztos, hogy nem most. Kizárt, egyszerűen kizárt, hogy most még ezt is elmagyarázzam.

Közben persze a gyerek továbbra is célra tartott. És nem eresztette. „De anya, én olyan izgatott vagyok. Nekem szükségem van arra a játékra. Megígérem, jó leszek, csak kérlek, menjünk el érte holnap korán, nehogy elvigyék.”

És én arra gondoltam, hogy tessék, itt a helyzet, amiből nem lehet jól kijönni. Ha megveszem neki, a nevelés csődje vagyok. Elrontom. Sose tanulja meg. A fejemre nő. Nem fogok tudni tükörbe nézni. Ha nem veszem meg, megsebzem. Olyan elszántan akarja. Annyira szeretné.

És én annyira szeretem. És olyan nagyon fáradt vagyok. És advent van, és ünnepi hangulat, és vajból van a szívem. Mondtam, hogy aludjunk.

De, ugye, megvesszük? – hüppögött. És akkor… megadtam magam. Nem bírtam hallgatni, ahogy sír. És nem akartam gyötörni őt. Rendben van, mondtam. Megnyugodott, öt percen belül aludt. Én pedig ébren feküdtem és gondolkodtam. Oké, vesztettem egy csatát magammal szemben. Mert nem lehet mindig győzni. Nem lehet mindig okosnak lenni. Ezt most elrontottam. De az a helyzet, hogy... leszarom. Mert nem tudok mindig mindent jól csinálni, még ha akarom, akkor se. Most megengedem magamnak, hogy hibázzak, ez az én decemberi luxusom. A játék pedig az övé.

Aztán gondolkodtam tovább, hogy milyen más volt régen. Jobb? Nem biztos. Más. Igen. Nem volt ennyi inger, és nem volt ekkora tér. Az volt, amit a szüleink mondtak, és úgy nőttünk fel, hogy mindig nekik volt igazuk. És nem volt kérdés. Nekünk ők mutatták a példát. A mi gyerekeinknek már mi mutatunk egy másikat. Akkor nem volt az az állandó nyomasztás a kor gyerekpszichológusainak áldásával, hogy az anyák a mindenhatók. A mindenért-felelősek. Nem hiszem, hogy anyáink hosszan küzdöttek volna a kötődő nevelés, a császármetszés, a szoptatás, a hozzátáplálás sikeressége vagy sikertelensége miatt bekövetkező lehetséges hibákkal. Nem rakta a világ a nyakukba azt az ólomsúlyú felelősséget, hogy a gyerek egész élete minden ízében és pillanatában azon múlik, amit az anyja tesz... vagy nem tesz.

 De nem, nem hiszem, hogy régen könnyebb volt... Inkább talán gondtalanabb volt a nevelésnek az a része, ami az anyán múlhat. Mert itt és most, ez a legnagyobb teher. Hogy nem tudsz ösztönből jól dönteni.

Kattognak a fejedben pro és kontra a valaha olvasott, hallott, naponta arcodba tolt nevelési tézisek, elméletek. Engedd. Ne engedd. Hagyd. Nehogy! Mondd el neki. Magyarázd meg. Tanítsd. És te a legjobbat akarod, de már nincs olyan, hogy legjobb,

már csak a több rossz közül való legkisebb rossz van, mert az élet nem fényes címlapokból és helyes, agyonfilterezett Insta-fotókból áll. És én nem akarok sokat. Csak szeretnék néhány olyan embert látni az életben, aki pont úgy néz ki, mint a közösségi oldalán: a fényképein, szeretném hallani, hogy ha beszélünk, az életben is olyan klasszakat mond, mint amiket posztol. De úgy tűnik, az élet az béta az online-hoz képest.

Ami pedig engem illet, nos, én valószínűleg megbuktam mind a klasszikus, mind a modern anyaelméletek szerint. Még ovi előtt megvettük azt a rohadt játékot. Mindenki nyugodjon meg, azóta a „pénzlevonogatóval” kapcsolatos beszélgetés is megtörtént. Már tudja, hogy ami onnan kijön, azért anyának keményen meg kell dolgozni. A gyerek ki van kupálva. Tananyagon kívül még azt a feliratot is felidéztem neki, ami a pécsi bölcsészkar melletti pénzautomata mellett nevettetett meg gyakran: „A pénz beszél. Azt mondja, viszlát.”

Jó, hát ennek majd újra nekifutunk, úgy érzem, ez még… nem ment át teljesen. De nem jöhet össze minden elsőre. (Vagy sokadikra.)

 Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Flickr/ellyn.