Drámatagozatos gimibe jártam, és többször is felvételiztem a Színművészeti Egyetem színész szakára, sokáig jártam énektanárokhoz, mégsem jutottam egy szintnél tovább az éneklésben. Meggyőződésem, hogy ennek pszichés okai is vannak, mert szükséges az elengedés képessége ahhoz, hogy szabadon áramoljanak a hangok belőlünk. Legalábbis én így képzelem.

Mivel a zene semmi máshoz nem hasonlítható módon hat a lélekre, sőt a testre is,

megtaláltam a módját, hogy ha én nem hozhatok is létre zenét, időnként tehetek úgy, mintha benne lennék, mintha néha az életem egy hatalmas videóklip lenne. Ilyenkor a zenében, az adott dalban élek, a pórusaimban érzem minden hangját, rezdülését.

Összeszedtem azokat a számokat, amikhez mindig visszatérek, amiket (természetesen full hangerővel) elindítva bekapcsol egy mozi a fejemben, egy életérzés, egy látásmód. Úgy nyúlok értük, mint a hideg téli napokon a forró levesért, karácsonykor az Igazából szerelemért, vagy nyáron a behűtött görögdinnyéért.

Melegen ajánlott ezeket a dalokat olyankor hallgatni, amikor tudunk koncentrálni a szövegre, mondjuk, séta közben, buszon, autóban vagy otthon, akkor legalább hangosan lehet énekelni, bár én ezt a buszmegállóban is tudom produkálni, néha táncolok is, nem mindig bírok magammal.
Ha bánatos vagyok, azért, ha boldog, azért, ha fásult, akkor meg azért fantasztikusak. Elgondolkodtatnak, felráznak, perspektívát adnak, és mindeközben a zene a véráramba is bekerül, eláraszt és visz magával. Íme.

The Beatles: Hey Jude


Talán ez az a szám, amit életemben a legtöbbször hallgattam meg. Mindig is szerettem, de amikor várandós lettem a fiammal, a dal átalakult bennem, és tudtam, ezt fogom énekelni neki. Onnantól „Hey Mór” lett belőle. Tökéletes indulós zene, kilépsz a kapun, és akkor nyomd meg a lejátszás gombot! Különösen ínyenc megoldás a nagy közös „nananázást” úgy időzíteni, hogy pont akkor kezdj átmenni  zebrán, akkor lépj be valaminek az ajtaján, vagy akkor szállj le a buszról. Olyan lendületet tud adni, hogy semmi sem állíthat meg.

„Take a sad song and make it better”, vagyis „végy egy szomorú dalt, és varázsold vidámabbá”.

Ennél jobb üzenettel nem is lehetne belevágni valamibe. Legyen az egy nap, egy projekt, sőt a takarításhoz is megadhatja az utolsó lökést, nagy „nananázással” bepakolni a mosógépbe igazán katartikus élmény lehet. Máig meleg szívvel gondolok azokra a szürke reggelekre, amikor az első terhességem legelején egy rémesen stresszes cégnél dolgoztam castingasszisztensként, és ez a dal segített abban, hogy ne úgy szedjem a lépcsőfokokat a harmadik emeletig, hogy előre utálom a napot. Aztán évekig énekeltem a „Hey Mórt” altatóként, és máig bérelt helye van a családi toplistán.
Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy szerintem ez a világmindenség egyik legjobb dala. Bármit képes jobbá tenni. Naaaanaaananananananna!

via GIPHY


Erdős Virág – Kistehén zenekar: Ezt is elviszem magammal


Éles váltás, ez a szám szöges ellentéte az előzőnek, legalábbis olyan értelemben, hogy egészen biztosan nem lesz tőle jobb kedvű az ember, de legalább „lalalázással” kezdődik.
Stílszerűen akkor kezdtem el hallgatni, mielőtt kiköltöztünk Berlinbe. Erdős Virág csodálatos versét a Kistehén zenésítette meg, és milyen jól tették, még ha önkínzó szándékkal szoktam is hallgatni.
Hallgattam, amikor összecsomagoltam az életünket, vagy amikor kint pokoli honvágyam volt, és dühösen szedtem a lábam a boltba menet, vagy amikor nagyobb tüntetések voltak itthon. Azóta hazaköltöztünk, de a dal minden szava belém ivódott, és a szívem belesajdul, ahogy a háttérben sír a gitár, mint egy megkínzott kóbor kutya.

A buszon hallgatva, vagy, mondjuk, egy nagyobb közlekedési csomópontnál már tényleg olyan, mintha fürdőzni akarnánk a nagy magyar szenvedésben, de hát, ugye, „sírva vigad a magyar”, nem szégyellem, én szeretek megmerítkezni abban is, hogy mennyire lehet ragaszkodni ehhez az országhoz minden nyomora és fájdalma ellenére.

Az otthonkában utcára kitett nagyitól kezdve a szentendrei HÉV-en át a Duna-parton levetetett cipőkig.


Sufjan Stevens: Death with Dignity

Ez a dal nem kavar fel, nem csinál semmi igazán különöset. Mégis varázsol. Olyan, mint amikor pár percre felteszed a mindjárt lemerülő telefonodat töltőre. Mint amikor a szürke égen a sok felhő közül egy percre kisüt a nap. Elkezdődik a szám, és egy szép asztalt képzelek el, valami rusztikus fajtát, egy váza, benne halványlila tulipánok és néhány nagyobb kristály szépen elrendezgetve, közben a nap egy fényes csíkban világít a régi csipketerítőre. A szívem felmelegszik, béke van. Ablakból kinézéshez, sütés-főzéshez, betakarózva, tea vagy bármilyen meleg ital kortyolásához kellemes társ tud lenni.

via GIPHY

Ahogy anno a „Hey Mór”-nál is megéreztem, tudtam, hogy a lányomat erre fogom altatni. A terhesség alatt rengeteget hallgattam, emlékszem, nagy hó esett, figyeltem az ablakból, és a gitár dallamára pont illett a nagy pelyhek ide-oda kavargása. Táncoltam, és mosolyogva sírtam, megbeszéltem a lányommal, hogy készen állunk, ha szeretne, hamarosan csatlakozhat hozzánk. Szentül hittem, hogy zenére fogok szülni, de nem így történt, viszont később egészen biztosan felismerte a dalt, mert mindig megnyugodott tőle, és két év után is erre alszik el. Hallgassátok meg, és képzeljétek el, milyen lehet, ha egy kényelmes hintaágyban ringatózva erre a dallamra bóbiskoltok el. Nem tudom, hogy vagytok vele, én egész biztosan szívesen lennék a lányom helyében. 

Ha már a szülés szóba jött: következik a legbizarrabb kedvenc számom, amit szerintem a világon soha senki más nem hallgatott még aktív vajúdás közben. De én ilyen „hibbant elme” vagyok, és azt hiszem, ez többé senkiben nem lesz kérdés.

Tom Waits: The Road to Peace

Ez a több mint hétperces opus az izraeli–palesztin háborúról szól. Nem képletesen, hanem egészen konkrétan. A zseniálisan megírt, nyíltan politizáló, bölcs és szókimondó szöveg, Tom Waits ikonikus, panaszos hangja és Mark Ribot gitárjának fájdalmas monotonitása olyan lehengerlő erejű, hogy két vállra fektet, magával ragad, és képes lennék hegyeket mozdítani azért, hogy megállítsam a háborút, a politikai sakkjátszmákat tízezer mérföldre a béke útjától.

A kínzó igazság: a gyerekek – szívükben gyűlölettel – vívják az öregek háborúját. Szerintem olyan remekmű, amit tanítani kellene. Első hallgatásra talán unalmas, vontatott és hát a szöveg is igényel némi figyelmet, de én pár hallgatás után már kívülről fújtam, és akárhányszor hallgatom, mindig magával sodor.

Nincs benne semmi extra dallam vagy kórus, nincsenek szimfonikusok, mégis monumentális. Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy épeszű ember miért hallgatja ezt a dalt, miért jó bárkinek is elmerülni ebben a véres gigaballadában, pláne, hogy is juthat bárki eszébe erre a számra vajúdni. Elmondom.

Amikor padlón érzem magam, valahogy jólesik, ha elárasztom magam fájdalommal. Hagyom, hogy mindenemet átjárják a pengeéles hangok, szavak, és úgy érzem utána magam, mintha megtisztulnék, vagy mintha ordítottam volna egy óriásit egy hegy tetején.

Amikor a fiammal vajúdtam, már írtam róla sokszor, hogy nem volt könnyű menet, rengeteget voltam egyedül, magamra hagyva a kérdéseimmel, a fájdalommal.

Álmomból felkelve is minden sorát tudom a dalnak. Gyakorlatilag hét percen keresztül ugyanaz az egyszerű dallam ismétlődik, így szinte hipnotizált. Nem koncentráltam a szövegre, nem vizualizáltam, de segített elterelni a figyelmem a fájdalomról, és a ritmusra ringatózva gyakorlatilag a szülésem legnyugodtabb, legmeghittebb periódusa volt.

Mostanában házimunka közben, miközben mosogatok, ruhákat teregetek, hajtogatok, jó segítség, gyorsabban telik az idő, és a taktusra pakolás még jó móka is. Közben pedig megfejtem a világ viselt dolgait. Az öreg Tom biztos meglepődne, ha tudná, mi mindenben volt már társam ez a szám.

Végül, de nem utolsósorban egy olyan dal jön, ami az összes eddiginek valahogy a tökéletes kombinációja. Mindenki ismeri, egyesek szerint biztos közhelyes, ám szerintem soha, de soha nem lehet megunni. Ha igen, akkor újra kell hallgatni, és figyelni, ahogy átjár.

via GIPHY


John Lennon: Imagine

Tegye mindenki a szívére a kezét, és mondja, hogy nem vágyik a világbékére. Nem vágyik arra, hogy szűnjön meg az éhezés. Mondjátok, hogy nem iszonyúan felkavaró látni, ahogy lángol Ausztrália, ahogy politikusok kézfogásokkal és aláírásokkal döntenek emberéletekről, ahogy gyerekek milliói éheznek, szenvednek, mintha ez lenne az élet, minta ez lenne a normális. Tényleg, mondjátok csak, ha naiv dolog remélni, hogy egyszer csak helyreállnak a dolgok.

Ha tényleg egy videóklipben lennénk, akkor erre a dalra hirtelen visszaállna, ami összedőlt. Feléledne, ami elpusztult. A könnyek felszáradnának, a gyerekek mind szerető karok közé bújhatnának.

Felejtsük el, hogy ennek mennyi a valóságalapja, csak képzeljük el, hogy a világ egy csapásra csodálatos hely lett, ahol biztonságban és szeretetben élünk. Ez a dal három perc nettó friss levegő. Leemeli a súlyt a szívről, három percig elképzelhetjük ezt az alternatív valóságot, amiben nincs miért ölni vagy halni, nincs éhezés, nincsenek országok, csak egyként élünk. Elképzelni nem kerül semmibe. Lennon megírta a dalt, nekünk annyi dolgunk van, hogy addig hallgassuk, amíg el nem hisszük, hogy van remény. Talán álmodozó vagyok, nem az egyetlen.

via GIPHY


Ha zenéről van szó, ritkán kísérletezem

Vagy szembejön velem valami nagy találkozás, vagy maradok a komfortzónámban.

Mindennap hallgatok zenét, és az említetteken túl rengeteg más kedvencem is van, a komolyzenétől kezdve a hatvanas–hetvenes évek naivitásán át a kilencvenes–kétezres évek nosztalgiáján keresztül egészen a magyar sanzonokig és az underground gyöngyszemekig. 

A lejátszási listáimon Darvas Ivántól kezdve Cat Stevens, Michael Jackson, az Amorf Ördögök és a Hiperkarma is helyet kap, és minden dal, ami a szívemnek kedves, képes átvarázsolni egy másik valóságba, vagy pont az ellenkezője történik: arcomba tolja a realitást, míg meg nem adom magam.

És bár nem állok színpadon, nem belőlem árad a zene, mégis, amikor átadom magam, olyan, mintha én is a részévé válnék.

Szabó Anna Eszter

Kiemelt képünk illusztráció