Köztudott – akinek nem, az lassan kezdje beépíteni a rendszerbe –, hogy az anyák, már csak anyai mivoltukat tekintve is, a világ legkeményebben dolgozó emberei közé sorolhatók. Évente 365 napot és 24 órát dolgoznak, de mindez semmi ahhoz képest, hogy szinte egy pillanatig sem tehetik le a „munkájukkal” járó mély érzelmi és financiális terheket. Nem beszélve a folyamatos szervezésről, az oktatással járó jelenlétekről, a gyermekek szociális életének szervezéséről, a bevásárlás–főzés–pakolás ördögi körről és az egész családi élet tervezéséről.

A social media indította hódító útjára azt a trendet, miszerint anyák vonulnak el pár napra: férjjel, haverokkal, barátnőkkel, mindegy. A lényeg a csend, és az agy lehetséges átkapcsolása a napi rutinból. Ezt a jelenséget kezdték el dr. Nava Silton vezetésével vizsgálni, és meglepő vagy éppenséggel pont nem meglepő módon

arra az eredményre jutott a kutatásuk, hogy az anyák önálló, gyerekek nélküli utazásai, bulizásai, de még a baráti kávézások is bizonyítottan jót tesznek a családi egyensúly fenntartásának és nemcsak az anya-gyerek, hanem a partnerkapcsolatoknak is.

Az anyák saját jólléte ugyanis a család jóllétét szolgálja, de nagyon fontos tervezni, a gyerekeket és a segítő embereket felkészíteni, hogy a kiruccanás minden fél számára jól sikerüljön.

Nálam nem a social media, hanem a férjem volt az irányadó, amikor látta, hogy kezd elszakadni a cérna, akkor vagy megszervezett egy utat, vagy csendben javasolta, hogy akkor induljak neki egy barátnőzésnek vagy kisebb kiruccanásnak, ő addig tartja a frontot. Örök hálám, mindig tökéletesen sikerült a kikapcsolódás, kivéve az elsőket, amikor szédültem a gyerek távollététől (aki köszönte, de nagyon jól volt nélkülem is), ám ezt leszámítva működött. Annak ellenére, hogy meggyőződésem, az „anyaagy” nem átkapcsolható teljesen soha...

De nézzük meg pár anyatársamat, hogy milyen élményekkel és tanulságokkal járt számukra és a család számára az elvonulásuk!

Anyatárs No. 1: „Igen, léptem le gyerek nélkül nyaralni, minden lelkifurdalás nélkül. A gyerekeim edzettek, még a kutya is. A nagyobb lányommal tudok telefonon együtt hányni a távolból, egy egyiptomi út alatt pedig kedvesen megnyugtatott, hogy valami iskolai esés miatt agyrázkódás gyanújával ül a kórházban a Csaba bácsi nevű tanárral, de ne aggódjak, majd ír, ha van eredmény…”

Anyatárs No. 2: „Én minden évben nyaralok egy hetet a gyerekek nélkül a barátnőimmel. Utána természetesen megyek a srácokkal is, de mostanra teljesen elfogadják, hogy nekem is kell töltődni. Nem vagyok egy paramami, mindig jó kezekben hagyom őket és nem szoktam azon aggódni, hogy jól vannak-e.  A negyedik-ötödik nap környékén szoktak elkezdeni hiányozni, és a hét végén nagyon örülök, hogy újra látom őket. Minden egyes helyen, ahova nélkülük megyek, megfogadom, hogy elhozom őket is ide.

Az azért hozzátartozik a történethez, hogy ez nekem mindig természetesnek tűnt ugyan, de a környezetemmel kemény harcot kellett folytatni. A saját anyám és a gyerekek apja, valamint a húgom önző, szívtelen anyának tart.”

Anyatárs No. 3: „Hogy megyek-e gyerekek nélkül nyaralni? Hát persze! Legutóbb három hete a tesómhoz mentem Párizsba, de leléptem a családtól, és isteni volt. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy összesen hat gyerekünk van, ebből öt kamasz.” Nem kell több magyarázat, ugye?

Anyatárs No. 4, aki azért kesergett is, de nem bánta meg: „Amerikába mentem tíz napra a barátnőmhöz. Mindent előre leszerveztem, a gyerekeket táborba küldtem, a férjemnek csak »túl kellett élnie otthon egyedül«. A táboroztató pedagógusokkal folyamatosan tartottam a kapcsolatot. Mire hazaértem, már a kapuban sírógörcsöt kaptam, szuper jó volt az út, de azért vacakul voltam nélkülük, voltam például egy ócenáriumban, és elsírtam magam, hogy mennyire tetszene ez a gyerekeknek.”

Anyatárs No. 5, aki nem igazán akar még kicsekkolni: „Nagyon sokáig sohasem mentem egyedül sehova, de most már nagyok a gyerekek (a legkisebb is nyolcéves), úgyhogy lassacskán egyre több belefér. Ugyan jó ok kell hozzá, de ha megyek, akkor semmiféle lelkiismeret-furdalás nem gyötör. Elvágyni viszont nem vágyom el tőlük; annak is eljön az ideje majd, hogy nélkülük programozzunk, utazgassunk; már nem is olyan sokára. Nem akarom majd visszasírni az időt, amikor velük lehettem volna.”

Anyatárs No. 6: „Többször is elmentem pár napra, egy hétre, férjjel is, barátnőkkel is, vagy egyedül külföldre barátnőhöz is. Amin érdemes lenne elgondolkodni: a gyerek mindig nagyon jól érezte magát…”

Anyatárs No. 7, aki szerint lényeges szempont ebben a kérdésben a gyerekek életkora: „Nagyon nem mindegy, hány éves gyerek mellől lép le egy anya. Kamasz vagy ovis? Irtó nagy a különbség. Szerintem nehezen lemérhető, hogy egy kicsi gyermekben milyen nyomokat hagy, ha esetleg olyan valakivel marad, aki neki nem azt a fajta biztonságot nyújtja, mint a szülei. Mi másfél évesen hagytuk pár napra a lányomat az anyámmal, utólag azt gondolom, nem volt jó ötlet, nem kellett volna…”

Anyatárs No. 8, aki különálló egységet alkot a mára már nagy lányával és nem a társadalmi konvencióknak akart megfelelni: „A szuperanya-elképzelésnek talán nem felel meg, de úgy neveltem, nevelem a lányomat, hogy a családban mindenkinek vannak igényei, szükségletei, kívánságai, tervei vagy hívjuk, ahogy akarjuk. Születése után, ha úgy alakult, jött velem, apjával, velünk dolgozni, vacsorázni, mulatni. Néha igen, néha nem. Az édesapjával a születése után pár héttel már mentünk kettesben (gyerek nélkül) ide-oda, akár több napra is. A lányom úgy nőtt fel, hogy ha szeretett volna menni nagymamához, nagypapához, barátnőhöz vagy bárhova, mehetett. Szuper csaj lett belőle, aki önálló és tudja, hogy a szüleire mindig támaszkodhat. Sokat mentünk nélküle nyaralni, és ő is sokat ment nélkülünk. És nem hívogattuk óránként, naponta. Engedtük, hogy megtapasztaljon dolgokat önállóan is. Ebbe persze akkor nem gondoltunk így bele, csak éltük az életünket úgy, hogy mindhármunknak jó legyen. Ha Hannának a nagypapájához volt kedve menni, miközben mi a tengerhez készültünk akár, akkor is tiszteletben tartottuk a kérését. Mi pedig elutaztunk pár hétre a Távol-Keletre. Lelkiismeret-furdalás nélkül. Aztán mindenki élménybeszámolt. Szerintem ennek is köszönhető, hogy remekül alkalmazkodik bármilyen társasághoz.”

Anyatárs No. 9, akit büntetett a férje egy nap lazításért: „Egyszer léptem le, egy éjszakára, a Volt Fesztiválra. Nagyon vágytam már el, ugyanis előtte négy hétig volt az »akkor még férjem« Amerikában egy ösztöndíjjal mulatozni, és már kicsit elfáradtam a gyerekeimtől, akiket szünet nélkül én pesztráltam közben (is). Én nagyon szerettem volna kikapcsolni erre a kis időre. Azonban az »akkor még férjem« rettentő féltékeny lett valami okból kifolyólag, az lett a mániája, hogy én biztos félre fogok ott lépni, úgyhogy

amikor megjöttem, folyamatosan éreztette velem, hogy ő mennyit aggódott, még jól be is pálinkázott éjjel nagy izgalmában, amitől persze másnapos is lett, plusz napokig duzzogott, mert nyilván rosszban sántikáltam, csak nem árulom el. És mindez azért, mert nagyon szeret. Szóval elég hosszú árnyéka lett a kis kiruccanásomnak.”

Anyatárs No. 10:  „Idén nyáron elutazom öt napra. Teljesen egyedül. Se gyerek, se férj, se tesó, se kollégák, se barátok. Még előtte vagyok, de az a helyzet, hogy… semmiféle lelkiismeret-furdalásom nincs. Tudom, tudom, az én gyerekem már úgynevezett „nagy gyerek”, de egy kamasz épp annyira igényli a megszokott rutint, mint egy kicsi, sőt még az elalvás előtti ölelést is, hiába mutat mást napközben. Szóval, igenis komoly gesztus ez magam iránt, különös tekintettel arra, hogy konkrétan úgy érzem, mostanában megállás nélkül futok. Hegynek fölfelé, a 40 fokban, feszített tempóban. Úgyhogy, ha már a kutyánk betegsége miatt a családi nyaralásunkat le kellett mondani, idén nyáron megajándékozom magam azzal, hogy egy kicsit (tényleg csak egy kicsit: csupán öt napra) megállok, elmegyek valahová, ahol senki sem ismer, és senki sem szól hozzám, csak ha én akarom. Hogy mire jövök vissza? Hát arra én is kíváncsi vagyok.”

Hab a tortán: apatárs No. 1: „Mi, apabarátok csapata, erre találtuk ki annak idején az apás nyaralás intézményét. Négy apuka elvitt nyaralni nyolc gyereket, a négy anyuka meg boldogan bandázott, ahol akart.” Micsoda ötlet! Többi apa? Hm?

A boldogan nyaraló anyák sorát még sokáig folytathatnám, de facebookos közvélemény-kutatásom nyomán sokan arról is beszámoltak nekem, hogy még nem merték meglépni az önálló vagy csupán gyerek nélküli kikapcsolódást. Van, aki mások véleményétől tart, van, aki a saját szorongásaitól.

A fent idézett pszichológusi kutatás mindenesetre azt támasztja alá, hogy a család nélkül is vakációzó anyák jellemzően feltöltődtek a szabad napoktól, és jó hatással volt rájuk az utazás a gyerekek/férj szempontjából is.

Ti voltatok már „anyukáción”? Elmesélitek, milyen volt?

Marossy Kriszta