–

Vasárnap reggel...

9:00 Óvatosan megérdeklődöm a fiamtól, van-e a hétvégére házi feladata, majd a másodperc töredéke alatt gyilkos pillantások kereszttüzében találom magam.

9:01 Gyorsan kihátrálok, és becsukom a gyerekszoba ajtaját, így a gigantikus méretű plüssfóka nem az én fejemen, hanem az ajtón landol.

10:15 Ismét szóba hozom, finoman puhatolózva a leckét.

10:16 Kiderül, hogy házi feladatot képtelenség éhgyomorra írni, hát én sem akarhatom, hogy elsorvadt agysejtekkel álljon neki, nem igaz? Milyen anya az ilyen?!

10:17 Igen, valóban reggelizett már egyszer, de hol van az már?! A fejlődésben lévő szervezetnek szüksége van az energiára, amellett tudhatnám, hogy a gondolkodás (főleg férfiak esetében) több kalóriabevitelt igényel, mint egy kikötői segédmunkás egész heti adagja.

10:45 Végre felszeleteltem három almát, kiporcióztam a kekszet (rost!), narancsot facsartam (C-vitamin! – az agysejtek gyors információcseréjéhez).

11:25 Tízórai ilyen komótosan nem fogyott még. De ne siettessem, a jó munkához idő kell, a megfelelő tápanyag-felszívódáshoz meg ezek szerint még több.

11:35 Előkerül az iskolatáska.

11:37 Az iskolatáska megkezdi odüsszeiáját a gyerekszobából a konyhai asztal felé. Mint kiderül, több hajtűkanyart és vargabetűt kell leírnia, mint David Livingstone-nak Afrika vad tájain barangolva.

12:01 Dobpergést! Az iskolatáska eljutott a célállomásig! Enyhe kísértést érzek, hogy most azonnal pezsgőt bontsak. Végtére is hétvége van, és elmúlt dél.

12:05 Ezek a cerkák olyan tompák, mint Sanyika volt általános iskolában, akinek zsinórban háromszor is beszorult a feje a vécékagylóba. Így képtelenség dolgozni!

12:09 Hol van a hegyező?

12:15 Hol van a kedvenc hegyező?! Hello Kittys hegyezővel nem fog babrálni, ne nézzem már hülyének.

12:35 Most már minden cerka olyan tűhegyes, hogy  kísértést érzek: azokkal lőjem magam intravénásan Xanaxszal.

12:45 Hol van a leckefüzet?

13:35 Miután a gyerek egy bő félórája eltűnt a szobájában felkutatni az elveszett leckefüzetet, utána osonok ellenőrizni a munkafolyamatokat.

13:45 Céklapirosan pulzáló fejjel üvöltök a fiammal, aki a legnagyobb lelki nyugalomban újságot olvasgat az ágyán fetrengve.

13:55 Mit hárpiáskodom már megint, a kezébe akadt a keresés közben, amúgy meg épp a National Geographicot böngészi tanulási céllal, hát nem ezt szerettem volna?! Komolyan, hogy egyes anyákon milyen átkozottul nehéz kiigazodni.

14:05 Amíg a gyerek ismét a leckefüzetet kutatja vadul, a hűtőajtó mögé bújva bedobok egy löket egészségügyi pálinkát.

14:25 Eszébe jut, hogy a leckefüzetet az iskolában felejtette, de persze mindez a padtárs, Julcsika hibája, minek kérdezgetett tőle annyi hülyeséget szedelődzködés közben?

14:30 Ne rinyáljak már, ott az osztály Facebook-csoportja, majd valaki megírja, mi is a lecó.

14:35 A harmincöt csoporttag közül mindenki offline – nyilván az ebéd utáni sziesztájukat töltik békésen. De jó nekik... Apropó: mikor eszünk már?!

14:38 Hogy az idegtől mogyoró méretűvé szűkült gyomromat lenyugtassam, és kitágítsam annyira, hogy egyáltalán képessé váljon az ebéd befogadására, betolok még egy páleszt. Evés előtt negyven ötven nyolcszáz csepp, ugye... a háziorvosok ajánlásával.

15:47 Végre vonalvégre kapom az egyik muttert, lediktálja a leckét.

15:52 Akkor esetleg, mit gondolsz, édes kicsi fiam, annak a házi feladatnak nem lehetne most már nekiállni...? Talán? Van rá esély? Egészen véletlenül?

15:54 A fiam tőle abszolút szokatlan módon mellém kucorodik. Átkarol. A vállamra hajtja a kis borzas fejét. Búgó hangon megkérdezi, milyen napom volt.

15:56 A meghatottságból felocsúdva átlátok a szitán, hörögve elhajtom.

16:01 Lélegzetvisszafojtva figyelem, ahogy a gyerek ólmos fáradtsággal, de leül az asztalhoz. Úgy érzem magam, mintha egy toronyházak között kifeszített kötélen lépdelő artistát néznék: egy rossz szó, egy helytelen mozdulat vagy sanda pillantás, és valamelyikünk garantáltan a mélybe zuhan. Valószínűleg én.

16:02 Kinyílik a matematika tankönyv. Az ajkam szélébe harapok a feszült várakozástól.

16:03 Az egyismeretlenes egyenletek látványa beindítja a perisztaltikáját.

16:04 Elvonul a vécére.

16:25 Eszembe jut, hogy nem ellenőriztem, magával vitte-e a budira a telefonját.

16:35 Nyilván magával vitte, különben nem trónolna ennyi ideig.

16:36 A zárt ajtón keresztül beüvöltök, hogy azonnal jöjjön ki, méghozzá feltett kezekkel.

16:42 Az arcomat kaparom, belül üvegvágóhangon visítva. Nem hiszem el, de bazdmeg tényleg igaz: a gyerek tyúklépésben közelít az asztal felé. És nem ám valami fiatal, életerős tyúkéban! Egy köszvényes, kivénhedt kotlóst látok magam előtt, akinek épp most vágták el a torkát. Gondolatban én is átvágom a magamét. Inkább a halál.

16:45 A délutáni kávémat kihagyom, a vérnyomásom már így is az egekben.

16:59 Leült az asztalhoz! Emberek, nem hiszem el, de sikerült! Nem csalás, nem ámítás: A gyerek. Az asztalnál. ÜL! Micsoda fantasztikus siker, kérem szépen! Magyarország jobban teljesít!

17:08 Ismét kinyílik a tankönyv, sőt! A füzet is! Nem bírom tovább a feszültséget, sutyiban beverek még egy pálinkát.

17:11 A gyerek felállt a startvonalra, megkezdődik a tényleges leckeírás.

17:15 Ééééés: kész! Elkészült! Be van fejezve a komplett házi feladat! Kísértést érzek, hogy ezt a fantasztikus eredményt azonnal kiposztoljam a Facebookra.

17:20 Miközben a kanapé sarkában pihegek egy jól megérdemelt pohár pálinkát szopogatva, a gyerek megáll felettem, és lesajnálóan csak annyit bök oda: Nem érti, minek vagyok mindig ilyen feszült. Elvégre rendben készen lett mindennel, szóval tök feleslegesen feszkóztam már megint.

(Anyád.)

 

Fiala Borcsa

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van