Kétnyelvű családban nőttem fel, anyukám ízig-vérig erdélyi magyar, apukám „nagy román” volt (ahogy mifelénk mondani szokás). Egyszerre tanultam a két nyelvet, a két kultúra találkozásában cseperedtem fel, egyforma gyakran volt hortobágyi palacsinta meg puliszka az asztalon (néha ráadásul együtt). Óvodás korom óta román tannyelvű intézményekbe jártam, de otthon mindig magyarul beszéltünk, erdélyi magyar ifjúsági egyesületeknél önkénteskedtem a suli alatt, és a kapcsolataimban is mindig magyar fiúkat választottam.

A barátaim fele ilyen, fele olyan – vagy félig ilyen, félig olyan.

Az anyukám nekem és mindkét testvéremnek igyekezett olyan nevet adni, ami mindkét nyelven elronthatatlan. Mindig magyar tévét néztem, amíg még néztem, de legtöbbször román nyelvű könyveket olvasok, pláne, hogy itt könnyebb és olcsóbb is ezekhez hozzájutni. Megtartjuk a katolikus (magyar) és az ortodox (román) húsvétot is. A román történelmet és irodalmat elég jól a fejembe verték az iskolai évek alatt, viszont a magyarral csak néhány éve barátkozom, félénken, önszorgalomból. 

Gyakran használok a magyar beszédben román mondásokat, és a románban magyarokat, igyekezve azt is lefordítani, amit nem lehet. Erről a szegedi barátnőm sokat tudna mesélni. Egyszer bemutattam neki úgy egy román ételt magyarul, hogy egy szót sem értett egy teljes mondatból: „ez itt a zakuszka, van belőle paszulyos meg vinettás”. A Google-fordító sem értené, hogy egy lecsóhoz hasonló szószról van szó, aminek két főbb változata a babos és a padlizsános. Szintén ő világosított fel, hogy a „hazudol, mondol, játszol” nem szerencsés kifejezések, és szerinte olyan sincs hogy valami „elveszlik”. Jókat nevetünk ezeken.

Magyar közegben én vagyok a román, román közegben a magyar.

Tinédzserkorom óta nyomaszt a hovatartozás kérdése, pláne, hogy ekkoriban szegezték nekem először a kérdést (inkább felszólítást), hogy „na, aztán döntsem már el egyszer, hogy melyik oldalon állok!”

Épp egy román-magyar focimeccset (mikor máskor is történhetett volna…) néztünk az akkori barátommal, (aki annyira magyar, hogy a kulcstartója kürtőskalács formájú), én meg nem tudtam eldönteni, melyik csapatnak szurkolok, pláne, hogy fogalmam sincs a fociról, a szimpátia alapú döntés pedig meghozhatatlannak bizonyult. 

Bödőcs Tibor egyik előadásában fejtegeti, nem kevés humorral, hogy a magyarságnak lehetnének fokai: alap, közép és felső, ezekből pedig vizsgázni kellene, így hát a kérdésem, hogy mégis milyen kritériumok alapján lehetne bemérni, ki, mi, és mennyire az, ami. Aki nem tud elszavalni egy Petőfi verset az, ugye, ne hívja magát magyarnak, de románnak sem az, aki magyarul beszél otthon. Akinek állampolgársága van, az magyar, de olyat is ismerek, aki nem tud két szót sem magyarul, mégis van állampolgársága. Az is magyar? Aztán ott volt az apám, akivel – bár pontosan emlékszem, hogy – magyarul beszéltünk otthon, amíg együtt éltek a szüleim, később ezt letagadta, mondván, ő nem tud magyarul. Ő az igazán román?

Baj, ha sosem szeretnék Magyarországra költözni, de ennél beljebb a románságba sem mennék? 

Egyik tanárom egyszer azt hitte, megoldotta a „keleti kérdést”. Azt mondta, mindenki olyan, amilyen nyelven gondolkozik és álmodik. Költői, de nálam ez is bukta, mivel sosem fordítom le a román szavakat a fejemben, meg a mondanivalómat sem, mielőtt kimondanám (habár néha nem ártana, legalább még egyszer átgondolnám), és álmomban attól függ, kivel beszélek, hogy milyen nyelvet használok.

Ezeket és sok mást elemezve, sokkal később jöttem rá, hogy mindkét oldalon állnék, szerintem van olyan, hogy „binacionális” (úgy, mint például a biszexuális), aki mindkét nemzetiséghez egyformán vonzódik, akinek egyformán finom a lecsó és a ciorba leves, akinek Petőfi olyan, mint Eminescu, és aki nem sértődik meg, ha román akcentust vélnek felfedezni a magyar beszédében (vagy fordítva), és nem tartja annyira cikinek, ha bizonyos szavakat felvált, elkorcsosít vagy rosszul ragoz.

Roxana Iacob

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61; SimpleImages; Lepusinensis