A legtöbb hosszú távú dolog néha jó, néha meg nem

„Van, amikor szeretek iskolába járni, és van, amikor nem.”

 – mondja a Már iskolás vagyok Danija, és ez nagyjából a világon mindenre alkalmazható örök érvényű bölcsesség, legyen szó munkahelyről, házasságról, és úgy általában az életünkről. Dani részletesen kifejti, hogy amikor valami jól sikerül, ha megdicsérik, akkor jó iskolába járni, amikor viszont valami nem jön össze, esetleg megszidják, akkor egyáltalán nem szereti az iskolát. Szerintem az iskola bármivel helyettesíthető, és mindannyian pont ugyanígy vagyunk vele. És azt mondja, az egyik tanító nénit akkor sem biztos, hogy szeretné, ha megdicsérné – de ezt még nem próbálta ki. Hát igen, ez is pontosan érthető és alkalmazható sok mindenre.

Kicsit idetartozik szintén ebből a könyvből az a mondat, hogy

„Amikor utoljára mentünk óvodába, mindenki nagyon szeretett bennünket, és mi is nagyon szerettünk mindenkit”.

És ez tökéletes ellenpontja annak, hogy a legtöbb hosszú távú dolog hol jó, hol nem, de minden emlék széppé szelídül, ha a komolyabb elköteleződésünk végére érünk (jó, a házasságokra ez nem mindig igaz).

Mindig érdemes kimondani, ha valakinek igaza van, mert jó hallani

Még mindig Danit és a Már iskolás vagyok bölcsességét hozom nektek, de (ebben a cikkben legalábbis) utoljára: 

„– Igazad van – mondta anyukám, mert nekem ilyen anyukám van, aki igazat ad nekem, ha igazam van.”

Erről csak az jutott eszembe, hogy én is mindig olyan anyuka szeretnék lenni, aki igazat ad a gyerekének, amikor igaza van, ami nem is olyan könnyű minden helyzetben.

Egy gyerek neme addig fontos a szülőknek, amíg meg nem születik

Bár ezt a gondolatot szó szerint Czeizel Endrétől hallottam, amikor babát vártam (és bizonytalan volt a neme), az Örülj, hogy lány! és Örülj, hogy fiú! könyvek pontosan erről szólnak. Hogy addig van kapacitásunk nemi alapú fantáziavilágokat építgetni, amíg várakozunk a gyerekünkre, a találkozás után nem sokkal viszont jó esetben megérkezünk az érzésbe, hogy ő úgy tökéletes, ahogy van – akár olyan nemű, amilyennek vártuk, akár nem. És persze, más kérdés, hogy a kötődés mikor és hogyan alakul ki, de a nemek miatt hordozott dilemmák és várakozások tényleg pontosan a születésig tartanak.

Janikovszky az akkori – valószínűleg elég általános – nemi sztereotípiákat is olyan higgadt bölcsességgel kezeli, hogy a könyvei szinte a mai kor szerint is PC-nek tekinthetők, pedig 1983-ban jelentek meg először.

Minden testvér úgy érzi, hogy neki nehezebb

Az egyik kedvenc könyvem a Már megint, ami pontosan úgy írja le egy család hétköznapjait az egyik gyerek szemével, hogy kívülről gyanús, hogy nem teljesen elfogulatlan saját magával. De közben meg emlékezz vissza: neked is voltak hasonló gondolataid gyerekként, mint ez: 

„Nálunk az a baj, hogy apukám is túl van terhelve, anyukám is túl van terhelve, meg a Bori is túl van terhelve, de ehhez én még kicsi vagyok, és ezért nekem kell itthon mindent megcsinálnom.”

(Illusztrációval még viccesebb, a túlterhelt apuka ugyanis újságot olvas épp.)

Van, amikor minden vicces, és van, amikor minden megható

Hét bőr című könyv szerintem szórakoztató korrajz azoknak, akik nem éltek (érdemben) a szocializmusban, és ezt az egész őrs és raj témát maximum a szüleik sztorijaiból ismerik, de ezen felül még sok tanulságot hordoz magában a tinikorral kapcsolatban is. Például azt, hogy a tizenévesek legalább olyan szentimentálisak tudnak lenni, mint az idősek, ami nem zárja ki, hogy szétröhögjék magukat olyan szavakon, mint szaletli meg lacafacázik. (Aki nem tudja, mi az a szaletli, olvassa el a könyvet. Vagy guglizza ki.) 

Azért a szaletli helyett egy kicsit szentimentálisabb témáról is hozok egy idézetet a könyvből. Arról, amikor kiderül, hogy a 7.B-nek átmenetileg egy másik iskolába kell járnia a felújítás késése miatt (akár mai sztori is lehetne), és akkor közel két évvel a ballagás előtt rájönnek, mennyire szeretik a saját iskolájukat (és osztályfőnöküket): 

„Szerintem eddig Ibi néni se tudta, hogy így szeret minket. Mi aztán biztosan nem.”

Az a kérdés nincs, hogy „mi újság?” (És ez már 1980-ban kiderült!)

Az úgy volt… hőse táborból érkezik haza, mire a család felteszi neki a szokásosnak mondható „mi újság?” kérdést. A válasz pedig: 

„Én általában tudom, hogy mi az újság, csak nem szeretem, ha folyton kérdik. Ezért mondtam, hogy semmi.”

Mert bizony – ezt magamnak is mondom – a tábor, iskolanap, sulibuli, akármi végén feltett szülői „mi újság?” kérdésre a „semmi” a teljesen adekvát válasz. Ezért nem is kell megkérdezni. Olyan ez, mint az angolszász: „how do you do” formula, amit szépen udvariasan elmondunk egymásnak találkozáskor, de ha mélyebb beszélgetést szeretnénk, akkor inkább érdemes mellőzni.

Janikovszky Éva fű égigérő
Janikovszky Éva – Forrás: Wikipedia / Népszabadság

Pénzügyi tudatosság level 1.

„Apu azt mondta, hogy nem lesz ez így jó, mert ha mindig többet költök, mint amennyi pénzem van, akkor sosem érem utol magam…”

– ezt, azt hiszem, sok helyre fel lehetne vésni, pedig itt elvileg csak a folyamatosan továbbgyűrűző zsebpénz előlegéről van szó. Ebben a mondatban viszont sokkal több potenciál van, amellett, hogy minden apu és anyu mondja el a gyerekének, és banki üzenetek, edukációs múzeumok fala, applikációk kezdőoldala lehetne.

Ha mindenki Janikovszkyt olvasna pénzköltés helyett, ugye… 

Az ember a legritkább esetben tudja mindjárt, hogy mit akar

Az Égigérő fű tele van jobbnál jobb és bölcsebbnél bölcsebb gondolatokkal titkokról, sírásról, nevetésről, várakozásról („Misu pedig kivételesen alig várta, hogy ágyba kerüljön. Valahogy úgy gondolta, hogy ha gyorsan elalszik, akkor hamarabb lesz reggel”) meg arról, hogy mennyire befolyásolja az ember világlátását az, hogy vidám vagy szomorú dolgokról hall. De én most nem ezekről találtam egy megfontolandó gondolatot: 

„– […] Akármit kérhettek tőlünk, amit csak akartok.

Ilyesmit ritkán mondanak az embernek, de még nagyobb ritkaság, ha valaki mindjárt tudja, hogy mit akar.”

És tényleg. 

A képzelődésbe bele kell nőni

Czikkedli című könyv egy régi fotográfiából indul ki, amelynek a történetét Daninak kell kiegészítenie, mert a férfiról, aki a képen szerepel, először senki nem tudja, kicsoda, pedig ott van a fényképes dobozban. Így ki kell nyomozni, aztán persze egy kis fantáziával kiszínezni a történetét, amiben végül Dani nagymamája is segít.

„– Hogy mit nősz ki? – kérdezte a nagymama.

Hát azt a hogyishívjákot, azt a képzelődést – válaszolt Dani. – De tévedett! Inkább te is belenőttél.”

Remélem, ti is belenőttök!

Filákovity Radojka kedvenc Janikovszky Éva-idézeteit is elolvashatjátok, Kurucz Adrienn pedig írt a naplójáról és a naplóból készült monodrámáról (amelynek nemrég volt a premierje).

Kiemelt kép forrása: Fortepan / Hunyady József

Tóth Flóra