–

Az időjárásilag problémás kezdet

Az első gyermekem januári, ami öltöztetés szempontjából kevésbé ideális születési dátum, úgyhogy természetesen be is szereztünk minden szükséges (vagy annak vélt) holmit a megfelelő életkezdéséhez: vékony bundazsákot, vastag bundazsákot, aláöltöző pulcsihegyeket és babakocsira szerelhető, ipari típusú, eső-, szél- és hurrikánálló izét is, mert azt írták, hogy anélkül nem lehet túlélni az újszülött-/csecsemőkort. Azóta már gyanítom, hogy lehet, de ne gondoljátok, hogy ez megakadályoz abban, hogy minden egyes télen felkészüljek gyermekruha tekintetében a mínusz húszra (ami amúgy a gyermekeim életében ezen az éghajlaton még nem fordult elő). De erről később.

Szóval ezeket a bundás, szőrös, vízlepergetős és mindenféle anyagú darabokat én egy teljesen kigombolt télikabátban járva vadásztam össze, mert 1. nem voltam fázós; 2. egyik kabátomat sem tudtam begombolni a hasamtól; 3. túl drágának találtam egyetlen hónap miatt beruházni egy kismama-télikabátba.

És ez a különbség azóta is tart.

Mindig egy réteggel több, mint a szülőnek

A népi mondás szerint a kisbabára egy réteggel több ruhát kell adni, mint amiben mi komfortosan érezzük magunkat. Ez kicsit nehezen komolyan vehető, főleg, hogy rólam személy szerint már az irodában is teljesen köztudott, hogy nem vagyok fázós, így aztán szegény gyerekeim jól megszívták volna babakorukban, ha egyetlen réteggel kaptak volna többet, mint amit én viseltem (ami beltérben télen-nyáron egy, azaz EGY réteg). A WHO egyébként ennél kicsit konkrétabban fogalmaz, csak hogy legyen valami gyakorlati haszna az öltöztetésről szóló megfigyeléseimnek: „Tartsd melegen a babád! Hideg éghajlatokon is fontos, hogy legalább abban a helyiségben, ahol a baba van, szobahőmérséklet legyen. Az újszülöttek több ruharéteget igényelnek, mint a nagyobb gyerekek vagy felnőttek. Ha hűvös van, a sapka is szükséges. Hideg éjszakákon pedig extra takaróval védjük a legkisebbeket.”

Én ezt annyira kimaxoltam, hogy a nagyobb lányom első levegőzésén, amikor kéthetes korában stopperrel vittem ki tíz percre az erkélyre, a testét teljesen fedő benti ruházatára ráküldtem egy bélelt szőroverallt, arra egy bundazsákot és arra egy vastag takarót. Nem csodálkoznék, ha utólag kiderülne, hogy ő is kétségbeesetten figyelte a visszaszámlálót, hogy mehessünk már be levetkőzni.

(Azt el sem merem mondani, hogy ezzel szöges ellentétben én még kabátot sem vettem – mondván, hogy minek arra a tíz percre.)

Tehát az újszülötteket valóban alaposabban fel kell öltöztetni (még ha nem is annyira, mint én tettem), emlékszem rá, az én lányaim féléves korukig egyáltalán nem viseltek rövid ujjút (mentség: az első fél évét mindenki nyármentesen élte át). De valahogy az a tapasztalatom, hogy sem mi, szülők, sem a közvélekedés nem enged a teljesen bebundázott gyerek ideálképből egészen iskoláskorig. Sőt.

Ha van sapka… ja, az sosem baj, csak az, ha nincs sapka

Kedvenc szülőshaming történeteim között van a random bácsi, aki azzal a kérdéssel állított meg, hogy: „Ne haragudjon, hogy megszólítom, de milyen anya maga, hogy nem ad sapkát arra a szegény gyerekre?” Vázolom a helyzetet: a „szegény gyerek” kétéves elmúlt, több haja volt már akkor, mint nekem valaha életemben, és huszonkét fok volt, lágy napsütéssel. Ráadásul pont addigra sikerült erőnek erejével kényszerítenem magam, hogy leszokjak az állandó sapkaviseltetésről, mert már én éreztem kellemetlennek, hogy minek adok évszaktól függetlenül mindig sapkát a gyerekekre. De ez a sapkaviselés szerintem az egyik legnehezebben elengedhető gyerektúlöltöztetés. Meg a magas szárú bélelt cipő, amit az én gyerekeim is máig az első őszi falevél megjelenésétől a tulipánok virágzásáig hordanak. Szegények, lehet, hogy az idén előbb megengedem, hogy béleletlenre váltsanak (de csak mert abból is van magas szárú).

Valójában ez is jól mutatja, hogy ez az állandó pulcsi-, sapkaadás meg az egész „elég melegen vagy-e felöltözve” mizéria a gondoskodás egy módja. Így mutatjuk ki, hogy figyelünk a gyerekünkre, hogy féltjük, szeretjük őt. És ez addig teljesen rendben is van, amíg szegény ennek a féltésnek az áldozataként nem szaladgál télikabátba izzadva a tavasz közepén.

A saját egykori önmagamnak azt üzenném, hogy előbb ki kell menni az erkélyre csekkolni az időjárást, és csak azután kell előrángatni a bundazsákokat (igen, többféle is volt). A saját jelenlegi önmagamnak meg azt mondom, hogy jó az irány, de még mindig lehetne lazábbnak lenni. Nektek meg… nem mondok semmit, mert úgyis mondanak épp elegen. Na jó, csak annyit, hogy a legkisebbektől a nagyobbakig az izzadt tarkó lehet a túlmelegedés legbiztosabb jele, így ezt figyeljük mindannyian. A hideg kéz és láb meg nem jelent semmit, mert a gyerekek perifériás keringése még nem fejlett.

A másik nagyon fontos szabály, hogy inkább legyünk önkritikusak, mint kritikusak, mert amúgy mindenki elrontja időnként ezt az öltöztetésdolgot, még az is, aki már nagyon rutinos. Én például rendszeresen, de a gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy szóljanak. Én meg igyekszem meghallgatni őket. Mondjuk, akkor azért nem adok nagyon a véleményükre, amikor felvetik, hogy kabát nélkül mennének a kertbe a jelenlegi időjárási viszonyok között.

Ti hogy csináljátok? És nektek mi volt a legdurvább öltöztetési bakitok?

Tóth Flóra

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images