–

Mítoszok és legendák

A harmincadik születésnap előtt hall az ember ezt-azt a bűvös szám utáni életről, de a harmincadik elérése huszonkilenc éven keresztül tényleg egyfajta ködös, jövőbeli opciónak tűnik. Egy olyan kapunak, amin egyrészt semmi kedved nincs átlépni, másrészt mégiscsak izgat, hogy miért tartja mindenki akkora mérföldkőnek.

Emlékszem, egy fesztiválon, valahol egy vödör sör meg a teljes filmszakadás között hogyan próbáltam feldolgozni a barátnői gyűrűjében éteri hangulatba került nő látványát, aki a pólója felirata szerint éppen aznap lépett át a harmadik ikszen. Na – gondoltam –, ha ez a harmincadik tényleg ekkora para, hogy aznap úgy be kell rúgni, hogy azt se vegyem észre, ha egy idegen űrhajón hajtanak végre rajtam agyátültetést, akkor tényleg lehet valami a dologban. Hát… van.

A harmincadik szülinapom előtt mindenre fel voltam készülve

Alufóliával a fejemen, háromnapnyi hideg élelemmel vackoltam be magam a ház legbiztonságosabbnak vélt zugába. Akármi jön is a B-oldal borzalmai közül, én a nyakára lépek. Másnap reggel nem történt semmi. Ez meglepett.

Hol a lumbágó, hol a frontra összecsukló térd, hol vannak a prosztata-gyógyszerek, hol vannak a kötött pulóverek? Sehol.

Hmmm… lehet, hogy mégiscsak mindvégig igazam volt, és ez egész idősödés maximum csak az ősz szálakkal átszőtt szakállért bolonduló nők hadát hozza magával?

Pár nappal később aztán bekopogott a valóság

Az aktuális influenzajárvány szolid tíz napra parancsolt az ágyba. Mire vége lett, a belőlem áradó gyógyszerszaggal megállíthattam volna a ’18-as spanyolnáthát, és talán a koronavírus-járványnak is használt volna, de akkor az még nem volt. Éppen a táppénzes papírra várva hallgattam a fél megyei nyugdíjas-szakosztály világuralmi terveit, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta Attila. Ő önmagában egy külön regényt megérne, de most nem ez a lényeg. Életemben először találkoztam velem egykorú barátommal a rendelőben. Ő is táppénzes papírért jött, ráadásul annyira egykorúak vagyunk, hogy összesen hét nap különbséggel döntöttünk úgy: jegyet váltunk erre az életnek hívott földi túlélőtáborra. Na, mindegy. Ott ültünkben megtárgyaltuk, hogy kivel mi van, mennyire szar a meló, ki milyen jó nőt látott. Aztán homlokon vágott a felismerés: körülöttünk minden 70+-os ugyanezt csinálja (na, jó, talán más témákkal, de akkor is).

„Mi most tényleg egy orvosi rendelőben beszéljük meg azt, amit egy sör mellett kéne, két pálinka után valamelyik kocsmában? Itt szocializálódunk éppen most?!” Hátborzongató élmény volt.

Ha egy üzlet beindul…

Egy-két év múlva azon kaptam magam, hogy a hétvégi iszogatásnak már este tíz és tizenegy között vége van. Vagyis hát… nekem van végem. Öt-hat sör meg két Jäger után csak Chewbacca-nyelvén tudok kommunikálni, ráadásul másnap egy alvóversenyben Csipkerózsikával is feltörölném a padlót. „Mi folyik itt?”

„Biztos front van…” Hogy mi van?? Milyen front? És egyáltalán, mit érdekel engem a front, miért tudom, hogy front van, és mi köze ennek a hasogató fejfájáshoz, ami jobban megvisel, mint anno Bambi anyjának halála a százhalombattai moziban?

Mire ezek a gondolatok átszivárogtak a tudatomba, már többé-kevésbé felfogtam, hogy oké, lehet, hogy tényleg van valamiféle összefüggés a derékra telepedő, egyre kevésbé ledolgozható, kispárnaszerű úszógumicska meg a 30+-os létezés között is.

És ez a másik, Mount Everestként magasodó problémahegy, ami a modern píszí kultúrának megfelelően ugyanúgy csap le ránk, pasikra, is, mint a hölgyekre. Egyszerűen egyre nehezebb még csak üldözni is azt a formát, amivel már szégyenérzet nélkül ki merünk menni a strandra – mondjuk, ahogy az apokalipszis jelenleg áll, elképzelhető, hogy ez idén már nem is releváns, na

de a tudat, hogy a napi kétszer negyven perc edzés egy bizonyos életkor felett már csak az aputest állagmegóvására elég, azért csúnya gyomros az énképnek.

És egy nap nem tudtam felállni

Mondják, hogy a férfiúi teljesítőképesség a húszas évek közepe után lohad. Hála a magasságosnak (vagy a heti futóedzéseknek, vagy a multivitaminoknak), ez a lohadás eddig még nem jelentkezett – bár, ha így jobban belegondolok, lehet, hogy csak az igények idomultak szépen csendben a kopó test konszolidálódó igényeihez. De nem is erről akartam beszélni, hanem a sportsérülésről, ami végérvényesen bizonyította előttem, hogy nincs visszaút.

Kiderült, hogy a sok nő számára vonzó szarkalábakért és az egyre bozontosabb mellszőrért hosszú távon is fizetni kell.

Egy esős vasárnap éppen egy eposzi FIFA-meccs után akartam felállni a Playstation elől a fotelből, amikor nem ment. Sehogy sem. Négy perc döbbenet után nagy nehezen sikerült valahogy kimásznom a megnövekedett gravitációval bíró ülőalkalmatosságból, majd négykézláb, iszonyatos szenvedések mellett eljutnom az emeletről levezető lépcsőig. Hogy azt miként oldottam meg, arra már a fájdalom miatt nem emlékszem. Valószínűleg lebegve. Ezek után napokig tartó kínlódás következett, mire eljutottam az orvoshoz. Ez tehát az idegbecsípődés? Klassz… „Harminc felé ez előfordul” – tudom meg a háziorvostól, aki szemlátomást nem érzi át, hogy a kijelentés hatására éppen most válok valódi felnőtté a vizsgálószékben.

Vég(?)játék(?)

Most, miközben rendre elmeséltem, milyen csodás egészségügyi meglepetések szegélyezték bevonulásomat a nagybetűs férfikorba, magam is megdöbbentem. Az egész folyamat kicsit olyan, mint amikor a békát élve megfőzik a lassan melegített vízben. Észre sem vettem, és kicsit puhára főttem az idő lábosában.

A spanyol inkvizíció váratlanságával rám törő térdfájás, „sohatöbbénemiszom” másnaposságok egyre hosszabbodó rekreációs ideje és a különös vonzalom arra, hogy lehetőleg este tizenegyre a saját ágyamban feküdjek: a harmincas évek fizikai-mentális hozadékai.

Na, most hiába mondja nekem egy velem egykorú lány ismerősöm (Lány? Miket beszélek… itt már nőt illik mondani), hogy alig várja, hogy mi, a banda srácai végre a negyvenbe karcoló ezüstrókák legyenek (ezt ő mondta így, én a negyvenes említésétől is rosszul vagyok, és nem akarom tudni, mik azok az ezüstrókák), én valahogy nehezen barátkozom a gondolattal, hogy most már szemmel láthatólag a B-oldal pörög.

Jut eszembe, legutóbb a látásvizsgálaton már azt mondták, hogy jövőre már elképzelhető, hogy kell egy lájtosabb szemüveg – hozzátéve a gyűlölt mondatot: „Harminc felé már előfordul.”

Végül is… a szarkalábak tényleg nem állnak olyan rosszul, egy normális szemüvegben meg még én is elhinném magamról egy értekezleten, hogy van értelme annak, amiről éppen beszélek. Hmmm, azt hiszem, nem is idősödöm, csupán szintet lépek.

Plusz az Algopyrin megint vény nélkül kapható, és az ellenkező nemnek mindig van egy rétege, aki megőrül az őszülő szakáll meg a szemüveg kombinációjáért… nincs más választásom, ezt a szintet is végigjátszom.

 Foki Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images