–

Mindenkire máshogyan hatott, hogy az elmúlt két évben fenekestül felfordult az életünk, és folyamatos krízisben élünk. Vannak, akik ezért inkább olyan tartalmakat fogyasztanak, amik kiszakítják őket a valóságból, mások – mint például én – meg jobban szomjazzák az „igazit” (vagy „igazat”), mint valaha. Elég a szemfényvesztésből, elég a púderből, a tökéletesség hajszolásából, az elérhetetlen vágyálmokból – mondják ők –, szeretnénk végre megtalálni a szépséget abban, amink van. Szeretnénk nem nyomorultul érezni magunkat attól, hogy a mi életünk nem olyan, mint a mesében.

Nekik való az egyik legjobb francia filmrendező, Jacques Audiard legújabb filmje, az Ahol a nap felkel Párizsban, amit ugyan lehetne művészfilmnek is tekinteni (mert fekete-fehér), de távol álljon tőle a lila köd, meg azt a címkét is rá lehetne aggatni, hogy romantikus film, hiszen a szereplői folyamatosan a szerelmet keresik, de a legjobb, ha nem próbáljuk meg semmilyen skatulyába betuszkolni – egyszerűen egy szép és igaz történet, ami úgy valóságos, hogy közben van benne költőiség (sőt, zeneiség) is.

Egyébként meg képregény-adaptáció: az amerikai Adrian Tomine három történetéből gyúrták össze, és annyira sikerült a francia környezetbe adaptálni, hogy a film eredeti címét is Párizs egyik kerülete adja (Les Olympiade).  

A külvárosban járunk, a kietlen lakótelepek világában, ahol az emberek úgy élnek egymás mellett, hogy nem sokat tudnak egymásról, nem törődnek egymással. Émilie (Lucie Zhang), aki eredetileg politológus diplomát szerzett, de most call centerben dolgozik, lakótársat keres. Camille (Makita Samba) jelentkezik a hirdetésre: ő meg irodalomtanár egy gimnáziumban, és szintén nem engedhet meg magának önálló albérletet. A kémia azonnal beindul köztük, úgyhogy pillanatok alatt az ágyban kötnek ki, ahonnan pár hét után Camille érzéketlenül tovább lép: számára ennyi volt, más csajokra kell tartogatnia az energiáit. Émilie viszont addigra már érzelmileg is belebonyolódott az ügybe, és hiába próbálja visszacsábítani Camille-t, ő csak egyre távolabb kerül tőle.

Mindeközben Nora (Noémie Merlant), a harminchárom éves Bordeaux-i lány azért érkezik Párizsba, hogy lerázza magáról azt a tíz évig tartó bántalmazó kapcsolatot, ami tulajdonképpen elvette a fiatalságát, és hogy visszatérjen a diákélethez: beiratkozik a jogi egyetemre, újra megpróbál a húszévesekkel bulizni. Csakhogy az extra parti outfitjében összekeverik egy online szexmunkással, és kirekesztik az egyetemi közösségből, ez pedig arra készteti, hogy visszatérjen az eredeti szakmájához – ingatlanügynök lesz, ahogy addigra Camille is –, és felvegye a kapcsolatot az „alteregójával”, hogy megismerje annak valódi életét. Így fonódik össze a két sztori: Camille az irodai munka során beleszeret Norába, az pedig egyre inkább az éjszakai hasonmásába, Amber Sweetbe.

Ez alapján akár hasonlíthatnánk a sztorit egy Sally Rooney-regényhez is: mindenki mást akar, mint aki érte epekedik, és ha véletlenül össze is gabalyodnak, az elköteleződés senkinek sem megy. Klasszik XXI. századi kín.

És ha ezt a filmet nézed, akkor tulajdonképpen érthető is: hiába olyan szerethető minden karakter, és van családjuk is, mégis valahogy magányosan bolyonganak a világban (a betonrengetegben), nincs semmi stabilitás az életükben. A hivatásukból esélyük sincs megélni, a tudásukat senki sem becsüli, életcéljuk pedig ezek után csak annyi lehet, hogy fennmaradjanak a felszínen, képesek legyenek megélni. A fogyasztói társadalom pedig a pillanatnyi örömökre szoktatott minket, ami begyűrűzött a párkapcsolatok világába is: appokon keresünk partnert, ahol egy-egy profilkép alapján döntjük el, hogy valaki érdemes-e a figyelmünkre, illetve a szex is árucikk lett, instant bánat- és magányűzés.

Még az a szerencse, hogy a film karmestere, Jacques Audiard nem ítélkezik a mai világ felett (pedig ő még egy másik generáció szülötte: pont most lesz hetvenéves), hanem gyengédséggel és szeretettel építi fel a figuráit. Nem rugózik a kulturális különbségeken (mintha nem is igazán léteznének), nem szörnyed el a kiégettségükön, hanem annak szurkol, hogy felismerjék, ha végre megállhatnak az örökös hajszában, és valakinek úgy igazán a vállára hajthatják a fejüket. Ha valakire rábízhatják a szívüket.  

Szerencsére azért még van ilyen, nem kell temetni.

Aki olyan szeretetreméltó, mint ezek a fiatalok mind a négyen, az megérdemli, hogy előbb-utóbb megtalálja a szerelmet, csak merje magának is bevallani – mert az, hogy a világ előtt felvállalja, csak ezután következik.

Én pedig abban reménykedem, hogy a sok izgalmas, vonzó francia színész után, akikből az elmúlt évtizedekben sztárok lettek, most már a vásznon is megjelenik az a sokszínűség, amit egy párizsi metróúton láthatsz. És az olyan csodálatos színészek, mint például az Émilie-t alakító Lucie Zhang, vagy a Camille-t játszó Makita Samba is kapnak még ehhez fogható lehetőséget (Noémie Merlant-ról azért nem beszélek, mert őt már nem kell ettől félteni), hisz a tehetségük megvan hozzá, ez nem kérdés.   

Gyárfás Dorka

Képek: Vertigo Média