–

Mindenekelőtt szögezzük le, hogy ez a sorozatom legértelmetlenebb része, tudniillik kisgyerekkel messzire utazni ugyanolyan felesleges, mint egy francia pincértől angolul sört rendelni. Legfeljebb sportértéke van. A kisgyereknek ugyanis – optimális esetben – mindene megvan ott, ahol él: anya, apa, kaja, víz, játék. Mármint mindene, amire valóban szüksége van ebben az életkorban. Mert szerinte nyilván szüksége van arra a hétszáz forintos buborékfújóra is, amit a kicsi, de egyáltalán nem olcsó kínai bácsi árul a sarkon, és meg is kapta, dacára annak, hogy ez a közelünkbe szakadt távol-keleti – most figyelj! – ezer forintért adja az „utántöltőt.” Igen, a szappanos vizet. Most már kicsit jobban érted a kínai gazdasági csodát, ugye…?

Visszatérve az utazásra.

A gyerek születése után nem sokkal a legtöbb szülőt elfogja a kétségbeesett vágyódás: el innen! El ebből a popsikrémtől ragacsos, tápszertől pállott, kinyúlt mackós, LEGO-ra lépős, két szobára, három utcára és négy játszótérre szűkült karcerből.

Ez a kapunyitási pánik különösképpen jellemző volt ránk, akik a pre-Tomika időkben országot-világot, hegyeket-völgyeket bebarangoló természetjárók voltunk.

Szülői lelkünk renyhülő záróizma gyorsan engedett az egyre fokozódó nyomásnak. Tomika négy hónapos sem volt, amikor harminc ember mellett őt is magunkkal vittük túrázni a hegyekbe. A mi koordináta-rendszerünk és fogalomkészletünk szerint jó idő volt: január lévén mínusz tíz fokot mutatott volna a hőmérő, ha láttuk volna a ráfagyott párától. Nappal. Éjjel mínusz 15 és 18 között hezitált. A turistaházban persze jó meleg volt (váltásban raktuk a fát a kályhába), ráadásul mi egy különálló lakrészt birtokoltunk, hogy a gyereket ne zavarja a buli, a bulit pedig a gyerek.

Igen, jól gondolod: Tomika bírta a legjobban!

A gyerekek amúgy is valamiféle azbeszt-kevlár-kitin-gyémánt-poliuretán keverékből készülnek, tehát sokkal nehezebb ártani nekik, mint például az én testemnek, ami 43 évnyi amortizálás után átmenetet képez a kutya szájából kiszedett habszivacs és a telibe szart frottírzokni között.

De nyilván nemcsak ebben bíztunk, hanem felkészültünk az első bevetésére. Ekkor jöttem rá, hogy minden gyereknek kell egy autó. Nem játék, hanem igazi. Ötajtós, nagy csomagterű. Ha tetőbokszod van, az is gyorsan nélkülözhetetlen lesz. Ha IFA-d vagy BTR-80 katonai csapatszállítód, az még jobb. Tomikának ugyanis rögtön az első útjára vettünk egy akkora bőröndöt, amiben Hannibal Lecter három felnőtt hulláját is el tudná rejteni, és még maradna hely benne a kedvenc könyveinek.

Vittünk a gyereknek ruhát, pótruhát, és a pótruhát pótló ruhát. Meg még egy kevés ruhát is, ha az előzőek valamelyikét összekoszolja, lehányja vagy szétfossa.

Továbbá babakocsit, hordozókendőt, mobil kiságyat, alátétet, takarókat, törölközőket, játékokat, fürdőkádat, éjszakai fényt, hőmérőt, különböző krémeket és gyógyszereket, poharakat, cumisüvegeket, tányérokat, dobozokat, evőeszközöket, hősugárzót, egy Everest-expedícióra elegendő táplálékot, másfél tonna pelenkát. A csomagolás egy cunamiriasztást követő evakuálásra hasonlított. Érdemes lett volna inkább azt összedobálni az ágyra, amit nem viszünk el… De facto költözés volt, ha de jure nem is.

Na, de kellett minden holmi, amit bepasszíroztam Tarzanba? (Ne pislogj, a kocsinkat hívjuk így, mert előkelő és erős.) Naná! Persze, megfogadtuk, hogy a következő utazás alkalmával több mindent hagyunk itthon, mint amennyit elviszünk, de egy másodpercig se gondold, hogy sikerült. Azóta voltunk Tomikával külföldön és Magyarországon vagy tíz helyen, és mindenhová annyi cuccal érkezünk, mint akik nem nyaralni, hanem annektálni jönnek. (Bár, jobban belegondolva, Tomika viselkedése is ez utóbbit támasztja alá, mert ő mindig Putyin és neki minden Krím.)

De ez nem baj. Az a baj, ha nem időben kezdesz összepakolni. Abból apokalipszis lesz. Szóval, ha csak teheted, előző nap csomagolj, lista alapján. Különben otthon hagysz valami tényleg fontosat.

Például a gyerek összenyálazott, foszlósra harapott alvós rongyát. Mutogathatod neki Monte Carlo tengerpartját vagy Mona Lisa mosolyát, kettéüvölti az üdülésed, ha az nincs nála.

A másik fontos szabály, hogy akkor utazzatok, amikor a gyerek alszik. Mármint nem végig (de szép is lenne!), hanem legalább az autózás időtartama alatt. Ezzel szintén nagyon sok decibelt és neuront megspóroltok magatoknak. Ha viszont nem alszik a kocsiban, akkor készülj fel arra lelkileg, hogy meg kell hallgatnod ugyanazt a mesét egymás után kétszázszor, ami csak egy fokkal jobb annál, mintha az agyadba egy gerinckanülön keresztül közvetlenül tolnák be a tequilát.

Mi arra is figyelni szoktunk, hogy a gyereknek a szálláson saját szobája vagy legalább félreeső zuga legyen. Ez sem neki fontos, hanem nekünk. Elvégre – a látszat dacára – nem egyazon lövészárokban harcoló frontkatonák vagyunk, hanem egy szerelmespár békeidőben, akik nem csupán a gyerek életben tartására kiépített együttműködésük olajozottságára alapozzák a kapcsolatukat.

Végül pedig a leglényegesebb: mi tudunk nem utazni. Főleg, amióta tudjuk, hogy az utazás nekünk sokkal fontosabb, mint neki. Ha a GPS (áldassék a feltalálója!) azt üzeni, hogy a kiválasztott célhoz vezető útvonalon olyan nagy a torlódás, mint Black Friday idején a lapostévék előtt, akkor egyszerűen nem indulunk el. Otthon maradunk, és megadjuk a gyereknek azt, ami számára minden távolinál értékesebb: a közelségünket.

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/Westend61