–

Apának lenni számomra állandó lelkiismeret-furdalás. Tudom, hogy nincs rá okom, mégis nyomaszt, hogy sokszor éppen akkor nem vagyok Zsuzsival és Tomikával, amikor kellene. Más apák állítólag azt érzik, hogy a gyerek első két-három életévében nincsen rájuk szükség, mert a felmerülő kérdésekre kizárólag az anya lehet a válasz. Én éppen ellenkezőleg vagyok ezzel. Sokszor elönt a bizonyosság, hogy kellenék, de cserben hagyom őket. Főleg Zsuzsit, akinek a nap nagy részében egyedül kell megküzdenie a lesből rátámadó kihívásokkal. És ezekből a legkisebb az, hogy Tomika csak félsikereket produkál a bilire szokásban, vagyis egyelőre több kapufát és öngólt rúg, mint ahány telitalálatnak tapsolhatunk.

Mentségem nyilván van: sokat dolgozom, és a több mint két évtizede végzett önkéntes munkámat sem adtam fel. De lehet, hogy ez csak magyarázat. Vagy még rosszabb: magyarázkodás. Esetleg a legrosszabb: kifogás, ami egy régi mondás szerint olyan, mint a segg. Mindenkinek van.

Egy minapi eset végképp meggyőzött, hogy nem lehetek jó apa, legfeljebb megfelelő. Elégséges szolgáltatást nyújtok, mint a sztrájkolók. Zsuzsi ezt nem így látja. Szerinte nagyon odateszem magam. Igaza van, de sajnos nem mindig oda, ahol ő és a baj van.

A Balatonnál töltöttük a hétvégét. Tomikának hattyúkat ígértünk, és az egész partot bejártuk, mire végre a siófoki kikötőben találtunk néhányat, amiknek kölesgolyót dobálhatott. A vízbe is bevittük, de amikor a szája bíboros-pirosból püspöklilába váltott, kiszedtük belőle. Én közben beleléptem egy kagylóba, de az is lehet, hogy egy éles szikladarab volt a ludas, mindenesetre a hétvége további részében úgy mozogtam, mint egy kezdő sztepptáncos a záróvizsgán.

Budapestre érve hoztam egy logikus döntést. Zsuzsi vigye ki a játszótérre Tomikát, én pedig kipakolom a bőröndöket és kimosok mindent, hogy ne este vagy másnap kelljen ezt megcsinálni, és főképp ne neki.

(Egyszer majd írok arról, hogy az elsőgyerekes szülők az anyjuk kínját is becsomagolják, amikor utazni mennek. Mi annyiban különbözünk tőlük, hogy nemcsak az anyánkét, hanem minden oldalági rokonunkét is.)

Vígan pakolgatok otthon, a szárítógép már finn szaunát csinált a fürdőszobából, a mosogatógép szorgalmasan duruzsol, Tomika vacsorája előkészítve, amikor kapok egy sms-t Zsuzsitól. És innentől, bármennyire hihetetlen, úgy igaz, ahogy mesélem.

Fényes nappal, Budapest egyik legmenőbb és legbiztonságosabb kerületében, egy játszótéren, száz gyerek szeme láttára egy férfi a nemi szervét mutogatja, és senki sem avatkozik közbe.

Fekszik a fűben a Szent István park közepén – se részegnek, se drogosnak, se betegnek nem tűnik –, az inge a nyakában, a nadrágja térdig letolva. A himbilimbi közszemlén. Elsétál előtte két pasi, ránéznek, de nem szólnak rá. Három-négy méterre egy pár heverészik, de ők is tűrik a tűrhetetlent.

Zsuzsinak kellett odamenni egy húsz hónapos kisfiúval!

Oké, az én páromat éppenséggel nem kell félteni. Kemény csaj, a mai napig csúcstartó bajnok hosszú távú evezésben. Engem is ott törne ketté, ahol a legvastagabb vagyok (az most a hasam), ha úgy hozná a szükség. Úgyhogy amikor rászólt erre a nyugdíjas chippendale-re, akkor azt tízméteres körzetben mindenki hallotta. Amikor pedig Kukibetyár nem öltözött fel azonnal, a második utasítás még erélyesebb és egyúttal eredményesebb volt. Ennyi a történet. Illetve a jó fenét ennyi!

Egyrészt nyilván bánom, hogy a családom helyett ismét a házimunkát választottam, és nem voltam ott, amikor meg kellett volna védenem őket. Másrészt Zsuzsi szerint jobb, hogy kihagytam a ziccert, mert diskurálás helyett esetleg bepakoltam volna Picúr Pucut a 75-ös trolibusz alá. (Tomika pucunak hívja a péniszt.)

Könnyen lehet, ugyanis elegem van. Tudniillik nem ez az első eset.

Néhány hónapja és a Szent István parktól nem messze, a 4-6-os villamoson egy csúnyán betépett srác a Margit-híd közepén felállt az ülésre, derékig kihajolt az ablakon és ordított, közben pedig az utasokat rugdosta. Mindenki eltűrte neki. A legtöbben elfordultak, vagy a budapesti tömegközlekedők által kifejlesztett „itt sem vagyok, ez nem velem történik, nem vagyok érte felelős” nézést vetették be. Még hogy közösségi közlekedés! Ez nem közösség. Ez még tömegnek is ócska.

Körbenéztem, és elcsíptem egy velem egykorú srác pillantását. Mélyen a szemembe nézett, és jelentőségteljesen bólintott: „veled vagyok, csináld.”

Ezen felbátorodva csendesen, de határozottam rászóltam a rendbontóra, hogy üljön le. Visszabújt a villamosba (ennek köszönhetően a villanyoszlop nem szakította le azt a romlott káposztát a nyakáról), és megkérdezte, hogy „miért, különben mi lesz?”. „Különben eltörjük a térded, és úgy ülsz le”. Leült. Mormogott még valamit, de akkor a másik járási pókemberrel mindketten kinevettük, és csak annyit mondtunk neki: „beszélj csak, már úgyis vesztettél”.

Néhány héttel később a Margit-híd budai hídfőjénél lévő villamosmegállóban feltűnt nekem egy középkorú férfi, mert rágyújtott, ami tilos, és a több tízezer forintos helyszíni bírságot csak a legelvetemültebbek kockáztatják meg. Közben megállás nélkül beszélt a mellette állókhoz. Vigyorogva, bizalmaskodva zaklatta őket. Éreztem, hogy baj lesz vele. Felszálltunk a villamosra, amihez képest egy heringes doboz szellős focipálya.

Én a férfival és egy szoborszépségű fiatal nővel a bejárathoz szorultam. A koszos, ápolatlan fickó azonnal rácuppant a csajra. Simogatni, fogdosni kezdte a kezét, amivel kapaszkodott. A lány a tömegtől mozdulni sem tudott. Ledermedve, némán, könnyes szemmel tűrte a zaklatást.

Mit tesz isten, a többi utas épp a másik irányban talált valamilyen hihetetlenül érdekes néznivalót, ezért egyedül voltam kénytelen figyelmeztetni a férfit, hogy a csuklótörés nagyon fáj és sokáig gyógyul, ezért ha a Jászai Mari téren is szeretne még kapaszkodni, akkor engedje el a hölgy kezét. Elengedte.

Azt hiszed, vége? Dehogy. Egy nőismerősöm néhány nappal később arra panaszkodott a Facebookon, hogy ugyanezen a villamoson egy nagydarab férfi a nadrágjából kilógó pénisszel utazott, és senki sem szólt rá. (Rá néhány hétre egy másikról videó is készült.) Ráadásul a történetet hallva sokan az elkövetőt mentegették, mondván, biztosan beteg, sőt előbb meg kellene tőle kérdezni, hogy észrevette-e az alulöltözöttségét. Néhányan azzal érveltek, hogy „ha közbeavatkoznak, akkor pórul járhatnak, mert megverik őket vagy eljárás indul ellenük”. Megint mások azt károgták gyáva, savanyú varjúként, hogy „ilyenkor hol a rendőr”?

 Eszem megáll. Ez agyrém.

Ebben a mesterséges, elpuhult környezetben, amit teremtettünk magunknak, olyan mértékben hiányzik a társadalom önvédelmi ösztöne, hogy az már-már nevetséges.

És csak azért nem az, hanem sokkal inkább tragikus, mert amikor megosztottam ezeket a történeteket a Facebook-oldalamon, özönleni kezdtek a hasonló sztorik. Lányok tucatjai írták le, hogy a villamoson, a buszon, a metrón és a nyílt utcán férfiak mutogatták nekik a farkukat, sőt – ettél ma már? – hátulról ráélveztek a ruhájukra. Sokan közülük kiskorúak voltak, amikor el kellett szenvedniük ezt a traumát. Elmondásuk szerint soha, senki nem avatkozott közbe. Emiatt fogalmazódott meg bennem az alábbi szolid, polgári kérdés.

 Hol vagytok, férfiak? És mi az isten van veletek?!

Félre ne értsetek, nem vagyok én egy Újlipótvárosi Batman. Nem szeretnék a Pozsonyi út Vágási Ferije, a Wein János park Charles Bronsonja, a Szent István park Clint Eastwoodja lenni. 81 kiló vagyok (nyolc kilót fogytam. Kapd be, aputest!), több ezer méteres hegyeket mászok meg, parasztok és gyári munkások hódmezővásárhelyi vére folyik bennem, ami egy mezőgazdasági szakközépiskola kemény gyerekeivel csatázva sűrűsödött be, még kung-fuztam is egy ideig, de soha életemben nem verekedtem. Nem is keresem az alkalmat. Viszont a fiamat is arra fogom tanítani, hogy ha mások bajban vannak, akkor tegye a dolgát. Arányosan, de ne mindenáron aranyosan. Vannak helyzetek, amikor nem szabad elfordulni. Ki kell hívni a rendőrt, de nem mindig lehet megvárni, amíg kiérkezik.

Nem kell rögtön ütni, sőt mindent el kell követni a probléma erőszakmentes megoldása érdekében, de ha azt látod, hogy nincs senki, aki illetékes, akkor bizony te vagy az illetékes.

Nem vagyok elég okos annak a kérdésnek a megválaszolására, hogy ez miért nem történik meg. Van, aki szerint „ez vidéken még működik, mert ott még rend van”. Mondja ezt abban a hónapban, amikor egy nő baltával megölte a szüleit, egy nagymama vonat elé ugrott az unokájával, egy 16 éves fiú megfojtott egy nyolcéves kislányt, egy anya pedig szétrúgta a lánya lépét, mert elejtette a tányérját. Mind vidéki volt. Úgyhogy hagyjuk abba a fővárosiak csesztetését, mert a nagykörúti urbánus gőgnél csak a vidéki sértett nagyképűség az idegesítőbb. A lezüllésről nem az épített környezet tehet. Az sem igaz, hogy régen, a nagyszüleink gyerekkorában minden jobb volt. Nem volt jobb, legfeljebb soha nem derültek ki az ilyen disznóságok.

Most biztosan vannak, akik azt mondják, hogy a nők herélték ki a férfiakat.

Lehet, hogy a túlzásba vitt emancipáció a hibás? Az, hogy sok nő szerint nemcsak egyenlőnek, hanem egyformának is kellene lennünk? Nem tudom. Nem kéne ezt is a nőkre kenni. Viszont akinek hozzám hasonlóan még tippje sincs, az is arra panaszkodik, hogy lámpással sem lehet igazi férfit találni. Brokkoliturmixot szürcsölő, hurkapálcika lábú, gyíkvállú, puhapöcs mama kedvence bezzeg bőven akad minden utcasarkon. Lassan mindenki eléri, amit akar: lehetsz nőies nő, férfias nő, nőies férfi, férfias férfi, és ezek tetszőleges keveréke. Én ennek örülök. Virágozzék ezer virág a büdöskétől az orchideáig. Csakhogy közben mindenki összezavarodott. A nő és a férfi nem találja önmagát, ezért elveszti a másikat is.

Kérdés, hogy milyen az igazi férfi? Van erre még közös definíciónk? Mi teszi ma a férfit?

Szerintem nem a szőrös alkar, a dombornyomott bankkártya, a BMW-slusszkulcs és a focimeccshez felciccentett sör, hanem az, hogy egy férfi baj esetén akkor is dönt és cselekszik, ha nem pontosan tudja, hogy mi lesz a következménye. Elismerem, hogy ez gyakran gondot okoz, de néha bizony szükséges.

Egy biztos: aki egy nőt vagy egy gyereket bánt, vagy nem védi meg őket, ha más teszi, az nem férfi, csak két üres here sok felesleges hússal.

Herczeg Zsolt korábbi írásait ITT olvashatod el.

 

Herczeg Zsolt

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/  Thanasis Zovoilis