–

Ezért utáltam játszótérre járni

A saját gyerekeimmel egész jól kijövök, és a legtöbb esetben másokéval is megtalálom a hangot. De ha mégsem, akkor szemforgatás nélkül elengedjük egymást. Na, a felnőttekkel ez nem megy. Egy játszótéren rengeteg szülő van, aki a szeme sarkából a többiek gyerekeit figyeli, persze a legtöbb esetben megerősítést keresve, mert ő maga bizonytalan. A megerősítést pedig kiválóan szolgáltatja, ha a többiek gyereke nem olyan ügyes/gyors/nagy/udvarias/határozott/jó szívű/együttműködő/önérdek-érvényesítő/jó evő/szobatiszta/jól beszélő, mint a sajátja. Ami ebből a szemszögből nézve végül is nem tűnik annyira gáznak, csak éppen amikor a szokványos játszótéri csevejben megjelenik az összehasonlítgatás és az a bizonyos „ahá”-zás:

– Mennyi idős a kislány?
– Négyéves. [Miért olyan fontos ez?]
– És még nem mászik fel a nagy csúszdára? Az enyém három, és már simán megy neki.
– Felmászna, de nem szereti a zárt csúszdákat, nem mer lecsúszni, így miért is mászna fel? [Oké, a tiéd ügyesebb, jól kifigyelted.]
– Aha. Ugye, császárral született?
– Nem. [És te, szoktál szexelni a férjeddel?]
– Aha. Akkor valami trauma lehet. És a másik, hároméves?
– Nem, most lesz kettő és fél. [Trauma? Mi vagy te, pszichológus? És most a testvérét is be akarod tenni a megfelelő dobozba?]
– Aha. És már így beszél? Biztos a bölcsiben tanult meg.
– Nem bölcsis. [Akkor gondolom, a te gyereked nem olyan erős ebben. Most nekem is rá kellene kérdeznem?]
– Aha. Akkor a nagyobb testvér miatt lehet.
– Nem tudom. [Mindenképpen kell egy ok? Egyébként tényleg nem tudom, de, mondjuk, sejtéseim vannak, például a kommunikációval foglalkozó szüleitől örökölhetett egyet s mást, számíthat a naponta többszöri meseolvasás, és persze az is, hogy a családunkban mindenki olyan „be nem áll a szája” típus, így ebben nő fel. De ezek is csak tippek.]

Persze a zárójeles részeket sosem mondom, mert nem akarok sem megmondóember lenni, se bunkó, csak nem értem ezeket a beszélgetéseket.

Mit NEM muszáj szülőként csinálni a játszótéren?

Egy ideális világban, mondjuk, a más gyerekét hasonlítgatni a sajátodhoz, de, ugye, nem egy ideális világban élünk, így ezeket a tippeket úgy szedtem össze, hogy a jelenlegi helyzetben is el tudjon lavírozni az, aki nem kedveli a fenti játszótéri „small talk”-ot.

1. Nem kell feltétlenül beszélgetésbe elegyedni

Persze ez nehéz, ha egy lelkes partnerrel találod magad szembe, de az a fejlesztésem, hogy ha nem nagyon kérdezel vissza, és nagyjából minden mondatba beleépíted a „nem”-et, közepesen az udvariasság határain belül maradva, akkor előbb-utóbb elhal a társalgás:

– Hogy hívják a lányaidat?
– Lana és Nola. [Oké, itt nincs nem, de ezután meg kellene kérdeznem az ő gyermekének a nevét, amit nem teszek meg.]
– Jaj, de hasonló. Nem keveritek össze őket?
– Nem. [Egyébként néha igen, de engem is rendszeresen összekevertek a szüleim a totál más nevű testvéreimmel.]
– Sokáig tartott kitalálni ezeket a különleges neveket?
– Nem igazán.
– Errefelé laktok?
– Nem. [Tényleg nem, nem szoktam hazudni. Ja, a nevesnél hazudtam kicsit. Meg most is majdnem. Akkor bocsi, mégis szoktam egész piciket.]

És akkor nagyjából eddig tartott a beszélgetés. Tudom, hogy vannak anyukák, akiknek ezek a játszótéri csacsogások üdítőek, értem is, mert velem is megesett, hogy kicsit talajvesztett voltam, de őszintén azt gondolom, hogy nekik is jobb, ha velem gyorsan rövidre zárják, és egy hasonlóan társaságkedvelő partnerrel kitárgyalják a neveket, a korokat és minden egyebet. 

2. Nagyon nem ajánlott más gyerekét nevelni

Akkor sem, ha a „büdös kölök” nem köszön, hangosan sikítozik, „rosszul” játszik... vagy bármi olyat csinál, amivel az adott szülő szerint gond van, de amúgy nem bánt senkit, és még véletlenül sem veszélyezteti senki testi épségét. Például megesett velünk a következő:

Belépünk a játszótérre, alig lézeng ott valaki. Én viszonylag halkan eleresztek egy hellót a rend kedvéért, a lányaim nem is próbálkoznak, nem látják, hogy mégis ki a jó francnak kellene köszönni. Előlép a bokor mögül egy erősen sminkelt, kissé harsányan csinos nagymama:
– Hát ti, nem köszöntök?
A lányok zavarban nézegetnek jobbra-balra, nem igazán válaszolnak.
– Nem tanított meg benneteket az anyukátok, hogy köszönni kell, ha beléptek valahova? És hogy szépen hangosan kell válaszolni, ha kérdeznek?!
– Nem, ezekre nem tanítottam még meg őket, arra viszont igen, hogy ne szóljanak bele mások viselkedésébe, amíg az nem ellenük irányul. [Igen, kicsit elgurult a gyógyszerem.]
– … (felháborodott szemforgatás)

3. Tudni kell félreállni

Mivel amíg a gyerekek kicsik, igénylik az aktív szülői közreműködést, ezt azért megszokja az ember. És akkor is ottfelejtődik a homokozó szélén, hinta mellett, csúszda lépcsőjénél, amikor a gyerekek már rég önállóan játszanának, csak nem igazán tudják ezt kifejezni szavakkal. Szerencsére a lányaimnak ez kimondottan az erősségük, így egy alkalommal meg is kérdezte a nagyobb:

– Anya, te mit csinálsz itt?
– Homokozom veletek. [Amúgy utálok homokozni, mindig csak félgőzzel csináltam.]
– De hát, nem is építesz!
– Mert olyan ügyesen építetek egyedül.
– Tudom.

Ezek után eloldalogtam, és boldogan konstatáltam, hogy új időszámítás kezdődött, hiszen már tudnak egyedül hintázni, egyedül csúszdázni, és most zavartak el a homokozó mellől is (végre).

A játszótér az új „énidő”

Az egyik oldalon a csapatban beszélgető anyukák, akikhez a fenti okokból nem szívesen csatlakoznék, a másikon meg a nélkülem is vígan eljátszó gyermekeim, én pedig itt téblábolok egy kicsit szerencsétlenül, hogy „mégis, mihez kezdjek a váratlanul ölembe pottyant szabadidővel?” Szerencsére a túlélést biztosító kávém mindig velem van, legalább végre tudok üveges tekintettel inni pár – még meleg – kortyot.

Közben hallom, hogy rólam van szó a hintáknál: egy idősebb anyuka azt mondta a lányomnak: „szerintem kérdezd meg a bébiszittered, hogy hintázhatsz-e egyedül”. Rám célzott…

 – megérte reggel sminkelni, és két hónapja arcradírozni! Ezzel egy életre hónapra boldoggá tett (tudom, sekélyes vagyok). Komolyan mondom, határozottan olyan érzésem van, hogy ide máskor is akarok jönni: bébiszitternek néznek… és még kávém is van. Annyira jó kedvem kerekedik, hogy a gyerekeknek vészhelyzet esetére berakott csokijának is nekiugrom (persze csak azután, hogy biztosítottam a szuperkedves anyukát, hogy a lányom ifjú kora dacára kitűnő hintás, és nyomhatja egyedül). Lehet, hogy ez esetben az a pár plusz kiló is fiatalít?

Annyira felbátorodtam ezen a magányosan eltöltött fél órán, hogy legközelebb már komolyan készültem rá: betettem Maros András méretében is teljesen játszótér-kompatibilis könyvét, a Játszótéri pillanatokat a szokásos játszótéri túlélőpakkunkba, hogy a kávé mellé jusson egy kis szórakozás is. Amit meg is kaptam, például a telefonját nyomkodó apukáról olvasva, akire a kisfia először csak mintha sót szórna, kicsit ráhintette a homokot a vödréből… aztán megunva, hogy a papa nem érti a finom jelzést, a fejére borította az egész vödörnyit…

Közben eszembe jut, hogy most akár az én fejemre is mehetne egy vödör homok, de abban bízva, hogy a finom jelzésnél talán észbe kapok, olvasok inkább tovább. Hogy a saját lányaimra ismerjek a könyvben szereplő zokogó kétévesben, akinek a babakocsiját megcsípte egy méhecske. Meg a nagymamájukra, aki a „nincs fagyi”-ból egy nyaffantásnyi idő alatt jut el a „maximum két gombóc”-ig.

A könyv rövid történetei pont passzolnak a játszótéri félig figyelős élethelyzetbe, ahol fél óránál több ideje még a leglazább szülőnek sincs.

Viszont lehet, hogy legközelebb ezt a fél órát egy jó kis sorozattal töltöm, mondjuk, egy félig felrakott füles segítségével. A fiatalító arcmaszkra talán még nem érett meg a környékbeli játszóterek törzsközönsége.

De nekem a játszóterezés az új „énidőm”, és nem félek használni. Ti mit csináltok a játszón? 

Tóth Flóra

Kiemelt kép: Kerepeczki Anna/WMN

A cikkben szereplő fotók a szerző sajátjai