Minden barátom irigyel a kertért. A teraszért. A kutyáknak biztosított hatalmas területért. Nyáron a beeső – „csak benéztük, mert erre jártunk" – vendégekkel van tele a ház, ősszel a gyümölcsért jönnek. Télen viszont a kutyát nem érdeklem, egészen tavaszig, amikor a barátokból és rokonokból újból kitör a természet utáni láz, és megvadulva rohangásznak a tyúkól és a veteményes közt, miközben makrófotókat csinálnak a bazsarózsák nyílásáról, és levágják a legszebb aranyeső ágakat – „milyen szép lesz a vázában!” felkiáltással. 

Télen sivár és kihalt az utca, maximum a szomszéd parkol be elém. Senki nem hagyja el Budapestet, vagy legalábbis nem Pomáz irányába, inkább a síterepekre fókuszál. 

Pedig ilyenkor kezdődik az, amit én magam is nagyon utálok. Kezdve a makacskodó kazánnal, folytatva a sort a bebocsátásért könyörgő, elkényeztetett, de igen sáros ebekkel, megfejelve azzal, hogy saroktelken élek, ergo: pont dupla annyi havat takarítok el, mint mások. Persze… mit sírok én, fogjam be a számat, hogy nem a békási panelban tolom 56 négyzetméteren. Tény, hogy ezért hálás vagyok a sorsnak, és bár klasszikus belvárosi gyerek vagyok, nem tudnám elképzelni az életem Budapest közepén. 

Üres virágtartókl
Az összes növényt be kell hurcolni

Ősz van. A dió lassan megérik. A fák pedig mocsok módon elkezdik ledobálni a leveleiket. Mit dobálják? Potyogtatják, öntik és hullajtják. A fák a ház előtt vannak, a diót mindenki ellopja. A leveleket senki. Idén 32 zsáknyi gyűlt össze, 110 literesből. Rengeteg pénzt fizettem, hogy a zöldhulladék-lerakóba kerüljön a cucc. Más lehetőség nem nagyon van, égetni nem fogok – hétfőnként Pomázon konkrétan nem lehet levegőt venni, mert a város akkor tüzel – a szemétszállítók pedig nem viszik el a növényi hulladékot. Komposztálni viszont ilyen mennyiséget nem tudok. Ördögi kör.

Mire a levelek elleni harcom véget ér, megérkezik a jég és a hó. Vagy a jeges hó. Vagy az ónos eső. 

Dízelautós révén úgy pattintom ki az aksit esténként a kocsiból, mint egy Forma-1-es szerelő – zárójelben: csókoltatom a Fiat mérnökét, aki az akku helyét tervezte – mert a nagy hidegben nem akar elindulni a kis drága. De nem is baj, amíg melegszik a motor, lehet vakarni a jeget az ablakról, miközben a másik kezemmel a hólapátot próbálom beizzítani, mert délután, amikor hazaérek, már olyan sötét van, hogy azt sem látom, hol vagyok. A nagy kert hátránya, a sok járda, amire a hó – főleg, ha jó vizes – faszán odafagy. Ilyenkor jöhet a homok vagy a hamu, még jó, hogy a barátok egy része már fával fűt. 

Mert ha eltaknyol valaki, akkor én fizetek, és itt sajnos nincs gondnok, aki kihúzza a kukát, letakarítja a járdát, és hajnalban már szórja is a jégmentesítőt. Jó kis családi program, két perc alatt tutira össze lehet veszni a hólapátolási technikák különbözősége okán, illetve, hogy a havat a fák alá vagy épp az árokba hajítsuk-e. 

Kutya és téli kert
Nem túl vonzó látvány így télen

Ha ez nem lenne elég, akkor télvíz elején még a fagyok előtt le kell zárni a kerti csapokat, leszerelni a házi vízművet, elpakolni a kerti bútorokat, és ami a legnehezebb: az összes virágot be kell hordani még az első fagy előtt. Innentől kezdve csak oldalazva férünk el a növényektől, de legalább ők boldogok. Mi meg akkor, ha végre ki lehet őket tenni újra a kertbe. 

És akkor még nem beszéltem arról, hogy az összes bokor, fa és cserje alját körbe kell szórni falevéllel, hogy kicsit védjük őket a fagytól, ám ez sem segít nekik a mínusz 18 fokos hidegben. Így lett vége a fügéknek, pedig fél Szentendre hozzám járt érési időben.

füge és kutya
Ennyi maradt a hatalmas fügefából

Most pedig nézhetem a satnya kis töveket, és imádkozhatok, hogy újra erőre kapjanak, hogy lekvárként hasznosíthassam a termést, amelyet aztán kedvenc kávépörkölőmnél cserélek kávéra – ahogyan ezt falun szokás. 

Nyüszögésnek tűnik a sok panasz? Talán igen, de hidd el, vasárnap reggel hétkor nekiállni havat lapátolni egyáltalán nem mókás feladat, de a járdát se könnyű jégteleníteni. Ha pedig nincs hó, akkor jön a dermesztő hideg, fordított arányú gázszámlával megspékelve. És akkor még nem esett szó arról, hogy a tyúk is szeretne friss vizet, de a tálban hamar befagy a nedű, így naponta kétszer lehet elvergődni a kert végébe, hogy meleg vízzel töltsem fel az itatót – mert ezt senki nem csinálja meg helyettem. Ugyanezt lehet ismételni a kutyákkal is, mert, ugye, a jeges víz nem opció náluk. Kellett nekem a falusi életet választani! Megbántam? Nem! Utálom néha? Igen! De senkivel nem cserélnék. 

Zimre Zsuzsa