Hol vannak azok a régi szép idők, amikor ez a most 11 hónapos „kis köcsög” még édes bumfordi kölyökkutya volt, aki árnyékként követett mindenhova, ha vécén ültem, bekuporodott a szőnyegre a papucsomra hajtva a fejét, bárhová mentem, tátott szájjal csodált, és valódi félistennek érezhettem magam? Hol van az már, amikor tettetett sajnálkozással mondtam az őrmezői kutyaoviban, hogy – mindenki mással ellentétben – nekünk nem kötődést kell erősítenünk, hanem valahogy leválasztani a kutyát rólam, mert sajnos túlzottan ragaszkodó? Minden a múlt ködébe vész azóta, hogy a kurva hormonok megszállták a pulimat...

Pár hónapja még, ha az volt a feladat az oviban, hogy váratlanul kezdjünk el futni, és hívjuk közben be a kutyát, Bucka már azelőtt a lábaimnál tobzódott, hogy egyáltalán megszólaltam volna. A fél szemét mindig rajtam tartotta, és szinte hallottam, ahogy áhítattal suttogja: „ó, te csodálatos főőőnök, minden gazdik legnagyszerűbbike, itt vagyok, mit szeretnél tőlem, hadd csináljam meg most azonnal”!

Nos, ehhez képest egy hete, a középfokú tanfolyam legvégén épp egy vizsgafeladatot (nyolc méter távolságról kell vezényszóra kiküldeni a kutyát egy bójához, ott lefektetni, majd visszahívni) gyakoroltunk. Megpróbáltam leültetni az izgága tinédzsert a lábam mellé, és a létező legcukibb, már-már pszichopata hangon kiadtam neki az utasítást: „Buuuuucka, menj a bójához. Bucka, bóóója.” A kutya vetett rám egy hanyag pillantást, majd szó nélkül otthagyott. Odament a többiekhez, én meg csak néztem a riszáló seggét, és a lelki füleimmel hallottam, ahogy azt mondja Fifiéknek: „Helló, srácok, a ti gazdátok is ekkora lúzer? Jáj, annyira ciki az ősöm!”

A kamaszodó kutyánál csak egy rosszabb dolog van, a kamaszodó puli. Akinek volt valaha pulija, az tudja, hogy nekik lelkük van, méghozzá igen sértődékeny lelkük. Egy ilyen szexin riszáló pulicsajt nem lehet büntetlenül megalázni a többi blöki előtt. Vagy... hát, meg lehet, de nem én fogok jól kijönni belőle.

Nyugi, nem ugrott a torkomnak, mert annál rafináltabb azért, meg hát, egyelőre mégiscsak én keresem meg a tápra valót, ő még csak böngészi a felvételi tájékoztatót, hogy milyen egyetemre menjen a saját lábra állás érdekében, hogy végre megszabadulhasson a kínosan idióta ősétől. Addig pedig a legjobb módszer a gazdi ellen, ha teljesen hülyének nézzük.

És annak is éreztem magam. Mondjuk, már akkor is, amikor végső kétségbeesésemben vettem (!) otthonra (!) egy saját neonzöld színű bóját (!), hogy tudjunk gyakorolni. Tényleg elképzelni sem tudom, mit gondolnak a szomszédok, amikor a 28 négyzetméteres lakásból kiszűrődik a fent említett édibédi fejhangon előadott „Bucka, bóóója!” utasítás.

A kamaszodó kutyában az a nagyszerű, hogy hirtelen semmi nem érdekli, ami szeretném, hogy érdekelje, de minden érdekes lesz, amiről megpróbálnám lebeszélni.

A bója nyilván nemcsak unalmas, hanem gáz is, na, de ott van például a humán fekália, ami viszont egycsapásra  a világ legvonzóbb ritka kulináris csemegéje és parfümje lesz. Ha sikerül rábukkannia az erdőben (ahelyett, hogy szarvasgombát keresne ez a nyomorult), akkor azonnal ráveti magát, én meg vihetem haza a kilométerekről bűzlő kutyát. A legszebb az egészben, hogy hiába büntetem bármilyen drasztikusan, akkor is csak egy dolog olvasható le a fejéről: „csinálhatsz velem bármit... akkor is megérte. Láttad Bodrit, hogy vágyakozott utánam?”. Ilyenkor azt érzem, hogy semmilyen eszköz nincs a kezemben. Vagy legyek kegyetlen, vegyem el a hellokittys „okostelefonját”, és töröljem le a Tindert róla, tanuljon a beste, ne pasizzon? Eh, nehéz dolog ez a nevelés...

Na, de visszatérve a tanításhoz, én ezen a bizonyos utolsó órán teljesen feladtam azt a reményemet, hogy levizsgázunk (és végre tényleg a saját lábára áll, el fog tartani öregkoromban...). Aztán csodák csodája, Bucka összekapta magát a vizsga napjára, és a létező legnagyobb idétlenkedés közepette, de mégis megcsinálta majdnem az összes feladatot. Amikor a „bíró sporttárs” – egyébként jókat nevetgélve – közölte, hogy „ez egy bohóc, de megvan a középfok”, örömömben ugrottam egy nagyot, és tele szájjal vigyorogva fogtam kezet vele.

Bucka meg hátranézett a kint várakozó iskolatársaira, és lesújtó pillantással csak annyit morgott: „Na, erről beszéltem, fiúk… hót ciki. De azért bírom.”

Prónay-Zakar Gina