Rögtön az úgynevezett body felhúzásakor csődöt mondok, mert hátul, a gyerek tarkójánál aljas, szemét, genyó módon összegyűrődik az egész redves miskulancia, és a baba karját csak úgy lehet belegyömöszölni, ha minimum kettétöröm, mint egy feldühített óvodás a sós ropit, de legalábbis olyan természetellenes szögben hajlítom hátra, hogy azzal a mozdulatsorral egy shaolin kung-fu iskolában simán évet lehet ugrani. Még szerencse, hogy a kisbabák speciális szilikongumiból készülnek, és néhány hónapig birtokolják az X-Menből ismert Farkas (valójában: Rozsomák) sérthetetlenségét.

Egyébként a kiereszthető karmait is. Ezt több külsérelmi nyom – úgy mint: karmolás, tépés, marás és horzsolás – igazolja Tomika édesanyján, rajtam, és bárkin, aki játék közben túl közel hajol egy ilyen hordozható tábori zsebterminátor arcához, elfeledve, hogy karnyújtásnyi távolságon belül mindegyikből akármikor kitörhet a sosem túl mélyen szunnyadó Hannibal Lecter. Tomika bájosan hurkás ujjacskái például megtévesztő módon a frissen gyúrt nudlikra emlékeztetnek, de ha ráfog velük a pofahúsodra vagy a felkarod lengőhájára, akkor úgy érzed, hogy egy rozsdás szögbe lépett rottweiler kíméletesebb lenne hozzád, mint a saját édes kicsi fiad.

Szóval értsék meg végre a nők, hogy a bodyt nem lehet feladni a gyerekre! Azt lehet feladni, hogy fel lehet adni.

Végül persze valahogy mindig felmegy rá, és még egyszer sem vált valóra a rémálmom, hogy a végén, amikor felemelem, egy tövestül leszakított kisujj esik ki a derekánál a ruhából. Bár mindegy is lenne, mert ebben a fázisban már nagyon sír, és a híg babakönnyek könnyű szövésű fátyla mögül olyan szigorúan vádló szeretettel néz rám, amilyet a legbátrabb kora keresztény vértanúk sem engedtek meg maguknak a római helytartó kínzómestereivel szemben. „Miért ez a háztáji balfék öltöztet, ha még akkor is utálom ezt az egész szart, amikor az anyám csinálja?!” – hallom ki az üvöltésből. Pedig hol van még a vége!

Még csak most jön a rugdalózó

Oké, ennek legalább a neve normális. (Body, bakker? Mi a bajotok a trikó szóval?) A rugdalózó tényleg az, amit a neve ígér. Egy ruhadarab, ami lehetővé teszi, hogy a saját kisfiam naponta kétszer-háromszor teljes erőből tökön rúgjon engem, miközben előtte állok, pelenkázom és „legjobb tudásom” szerint öltöztetem őt, hiszen hidegen csak a kóla és a bosszú az igazi, a kisbaba nem. (Ha a következő életemben ketrecharcokat fogok szervezni, akkor csak nagycsaládos apákat veszek fel, azokat már nem érdemes ágyéktájon betámadni.)

Szóval jön a rugdalózó – és jönnek azok a szemét patentek. Rohadjon meg, aki tervezte! Nézessék meg vele a Rózsa Sándor tévésorozatot kínaiul!

Nők a monitorok előtt! Sajnálom, de valakinek végre a szemetekbe kell mondania: a patentek nincsenek szemben egymással! Sötét pincékben illegálisan működő varrodák vak, péniszirigy, ultrafeminista vendégmunkásai gonosz cikkcakkban varrták fel őket, és semmi, de semmi esélyed nincs arra, hogy ne a végén, a jobb esetben gúnyosan vigyorgó, rosszabb esetben vörös fejjel ordító gyerek nyakánál vedd észre, hogy elcseszted, féloldalas lett.

Ki volt az a kretén, aki kitalálta, hogy a patentsort minden egyes nyomorék rugdalózónál nemzetközi körözéssel kelljen megtalálni? Miért nem mindig ugyanott van?!

Ha a férfiak terveznék a gyerekruhákat, akkor krumplis zsákokat használnának bálamadzaggal!

Hm. Most, hogy ezt leírtam, azt hiszem, jobb, hogy nem férfiak tervezik a gyerekruhákat.

De folytassuk az öltöztetést! Jöhet a harisnya. Mert néha ilyet is kell adni rá. Elméletben, amikor Zsuzsi magyarázta, ez is könnyűnek tűnt: feltűröd a harisnyát... és eltűröd a tökön rúgást. De a gyakorlat kiábrándítóbb: amikor az egyik szára fent van, a másikat lerúgja, amikor pedig mindkettő fent van, akkor kiderül, hogy a seggrésze van elöl, és a gyerek úgy néz ki, mint egy átlagosnál is ijesztőbbre sikerült torzszülött Victor Hugo valamelyik regényéből.

Végül ott van a hálózsák. Ez már nekem is szláv karnevál szambatáncos fáklyásmenettel. Ha a férfiak igazán jól tudnak valamit, az a zsákba pakolás. Megfogod, belerakod, kész, enter. Ivarérett hímnek való jutalomjáték. Mindennek ilyen egyszerűen kellene működnie. De ezt a világot a választékot előnynek, a vásárlást pedig élménynek tartó nők rendezték be, ezért túl sok benne az úgynevezett kiegészítő.

Mint például a sapka

Nem értem, hogy egy kisbabára, akinek a szó anatómiai értelmében nincs nyaka (K. D. barátom szerint biztonságiőr-feje van), hogyan lehet feltenni egy sapkát? Pláne megkötni az álla alatt?! Ezért amikor én csinálom, úgy néz ki, mint egy kivételesen aranyos bobby London belvárosából. Mindegy, lényeg, hogy nem fázik meg. Nem mintha ez megakadályozná abban a kis taknyost, hogy napjában kétszer-háromszor egyenesen az arcomba tüszköljön, aztán pedig felszabadultan kinevessen.

Egyet tudok tenni: visszanevetek. Tudniillik felöltöztettem? Fel. Túlélte? Túl. Probléma? Semmi. Nem olyan, mintha az anyja csinálta volna? Nyilván, hát pont ezért csináltam én! Nem rosszul van felöltöztetve az a gyerek, hanem ez a férfimódi. A hímtempó, a kanszokás, a bikamegoldás!

Úgyhogy új jelszót adok ki, kedves nők: ne hörögj, röhögj!

Különben is, ahogy a bátyám mondaná: Mér'...? Jobb lenne, ha kocsmáznék...?

 

Herczeg Zsolt

Tetszett? Akkor olvasd el Zsolt sorozatának korábbi részeit is! ITT ír a babasírásról, ITT arról, hogy egy babával bizony minden héten háború van, ITT a keresetlen kérdésekről, ITT a „férfiterhességről”. ITT pedig arról, milyen létformái vannak egy babának.