Hol van már az az idő, amikor a gyerekeim boldogan fúrták bele turcsi kis orrocskájukat a nyakamba, amikor úgy kellett pajszerral lefeszegetni esténként a nyakamat ölelő dundi karocskáikat, vagy amikor nem lehetett elég puszit osztogatni a fejük búbjára! Bizony, a hurkás, illatos babatestek a taktilis vágyaikkal már rég a múlté, sőt: mondhatni, az évek pergésével fordult csak igazán a kocka. Manapság esténként ők próbálják lefeszegetni magukról undorkodó pofával, és „segítség, gyilkos!” – kiáltásokkal az én ölelő karjaimat... már amennyiben egyáltalán megengedik, hogy két méternél közelebb mehessek hozzájuk. Ha magamról megfeledkezve csücsöri szájjal hajolnék feléjük, olyan arcot vágnak, mint akit épp most készülnek pestises bolhákkal fertőzött patkányoktól nyüzsgő verembe vetni.

De ez még mind semmi!

Időről időre ugyanis, mondjuk úgy, szökőévenként egyszer, azért csak odabújnak egy röpke ölelésre, ha nagy a baj, és ha szigorúan nincsenek szemtanúk (tehát a félévi bizonyítvány megvillantása előtt, egy bedeszkázott ablakú föld alatti bungalóban, az Antarktiszon).

Egymást azonban bottal sem piszkálnák meg, sőt, ha lehet, a nap tekintélyes részében igyekeznek elkerülni minden testi- és szemkontaktust.

A maradék időben pedig, amikor a véletlen okán egy légtérbe kerülnek, azonnal átvedlenek egy olyan öreg házaspárba, amelyben a tagok pontosan tudják, mi az az apró mozdulat, az a fokhegyről odaszúrt megjegyzés, az a szemvillanás és orrfelhúzás, amitől a másikban garantáltan, rekordidő alatt felmegy a pumpa. Mint a két kémiai vegyületek, amelyek extrém hatással bírnak egymásra, amint összeeresztődnek a vacsoraasztalnál vagy a nagymamánál elköltött délutáni tea során, a másodperc töredéke alatt képesek a békés diskurzusból robbanásra kész vitát generálni.

Mindezek fényében képzelheted, mennyire meglepődtem, amikor arra léptem be az épp influenzás lányom szobájába (érted, az ő intim szférájába, privát budoárjába, ahová csak tanúkkal és közjegyzővel hitelesített, előzetes írásbeli engedélyeztetés, hat sorozatnyi óvatos kopogás és alázatos hajbókolások után nyerhet bebocsátást az ember), szóval ebbe a szentélybe belépve azt látom, hogy az ágyán üldögélnek az öccsével, mély egyetértésben egymás karjaiba simulva.

E látványra nyilván először vadul kidörzsöltem nemcsak a csipát, de a fél szaruhártyát is a szememből, újraélesztettem magam egy defibrillátor segítségével, majd háromszor felpofoztam, és kétszer nyakon öntöttem magam egy vödör jeges vízzel.

De hiába pislogtam bőszen álmélkodva, a kép nem változott: ott ült az ágyon a két „megaundok, szupermizantróp hiperkamasz” gyerekem ábrándosan... egymás karjaiba fonódva.

Reszkető inakkal roskadtam le a fotelbe, miután töltöttem magamnak egy pohár egészségügyi pálinkát a nagy sokkra (nehogy megálljon a szívem, érted, muszáj volt), és szép lassan kezdtem átadni magam e szemet gyönyörködtető valóságnak: a gyerekeim látványosan kedvelik... mit kedvelik, szeretik egymást! Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

Ekkor a fiam óvatosan kibontakozott a nővére öleléséből, de nem húzódott el. Mélyen a lányom szemébe nézett, és csak annyit kért búgó hangon:

– Rozi, adj egy puszit is!

Ám mielőtt az állam hangos koppanással a földnek csapódott volna, Rozi a következőt válaszolta:

– Rendicsek, de akkor az már kétszáz forint lesz.

A meghatottságtól még mindig homályos tekintetembe ekkor kezdett némi értelem is utat törni magának. Hogy mi van?!

– Elárulnád, édes öregem, hogy mi a toszért árusítgatod itt pénzért a csókjaidat? – hörögtem elfúló hangon a bakfisra.

– Hagyjad már békén! – torkolt le a fiam. – Nem akarok holnap suliba menni, és a Rozi megígérte, hogy rám ragasztja a kórságát!

Fülön ragadtam a kis lógóst, kipenderítettem a betegszobából, és ezzel a mozdulattal be is szüntettem a virágzásnak indult üzletszerű kéjelgést az otthonomban.

Közben persze az agyamban buzgón igyekeztem az imént látott képet megszabadítani minden zavaró tényezőtől. Így majd ha öreg néni leszek, akkor bezzegelhetek minden hülye anyukának, akinek a kölkei épp vadul ölik egymást.

Hiszen pontosan fogok emlékezni rá, hogy az én kis bogárkáim mindig milyen áldott jó testvérei voltak egymásnak...

 

Fiala Borcsa

A fotó nem Borcsa gyerekeit ábrázolja. (Hanem két kisangyalt.)