–

Mosom a fogam, amikor megjelenik a fiam a fürdőszobában. Azt hittem, már alszik. Meséltem, énekeltem, kétszer visszamentem. Rászólok, miért nem alszik már. Máskor visszaszólna, talán meg is haragudna, most viszont nem ezt teszi. Inkább csöndesen visszamegy a szobájába. Ebből tudom, hogy valami van. Hogy nem kellett volna rögtön felcsattannom. Gyorsan utánamegyek felkészülve rá, hogy sértődötten elküld. De nem ez történik.

– Mi a baj, mit szerettél volna mondani? – kérdezem, és bebújok mellé az ágyába. Felvesszük a pózt, amit megszoktunk nyolc és fél év alatt. Mindenünk tökéletesen illeszkedik egymáshoz, egymásba nőttünk, amikor a hasamban volt, és még nem nőtt el tőlem, tart az illeszkedés.

– Fáj a szívem. Minden olyan gyorsan elmúlik. Ami ma olyan jó volt, nem lesz már soha többé. Bárcsak reggel volna – mondja, és egy pillanatra eláll a lélegzetem. A mondatai mélységétől, szépségétől... és igazságától.

– Tudom, mire gondolsz, nekem is fáj a szívem, ráadásul elég gyakran. A múlt héten például, amikor rájöttem, hogy a rád való nadrág már egy másik részlegben van... nem ott, ahol a születésed óta vásároltam.

Elgondolkozik. A párna közvetíti a gondolatait, átérzi amit mondtam, és hallom, ahogy örül neki; megértettem őt. De közben látom, hogy van valami más is, ami még bántja.

– Az a baj, hogy félek is – vallja be.

– Mitől félsz?

– Hogy bejön valaki. Hogy a sötétben egyszer csak megjelenik egy idegen. Félek, amikor kimegyek pisilni.

– Régen én is féltem a sötétben – vallom meg neki. – Attól, hogy éjszaka egyszer csak megjelenik egy idegen, amikor pisilek. És képzeld, ugyanazt tettem, mint te; rohantam a mosdóból a szobába a sötétben, és gyorsan bebújtam a mamám mellé az ágyba. De tudod, mi a jó? Hogy a helyzet egy kicsit javul, ahogy növekszik az ember. Egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem félek annyira éjjel a vécére kimenni.

– Te nem is félsz már semmitől? – nézett rám csodálkozva. És reménykedve.

– Dehogynem. Csak most más dolgoktól. Még régen azt találtam ki, hogy amitől félek, azt megcsinálom. Összeszedem valahogy a bátorságomat... és csak azért is szembenézek vele. Nem mindig megy gyorsan, néha egészen sok időbe telik, mire meg merek tenni valamit, amitől félek. Például nagyon féltem attól, hogy írjak magamról. Aztán már annyira zavart, hogy az adott erőt, és gyorsan belevágtam. Egy kicsit még most is félek ettől, de már sokkal jobb...

– Mami, van valami, ami segítene nekem, hogy ne féljek, és ne fájjon a szívem se ennyire. De biztos nem engednéd meg.

– Mi lenne, ami segítene?

– Gondolom, egy kis csokitól kevésbé fájna itt... – és a kezemet a pizsamája alatt a hasa és a mellkasa közötti kis izmos részre húzza – és a félelem is elmúlna. Megengednéd...?

Nem bírtam ki, belemosolyogtam a sötétbe ekkora huncutság hallatán. A másodperc egy töredékéig elgondolkodtam...

– Persze hogy megengedném – mondtam végül. – Képzeld, amikor fájt a szívem és féltem, nekem is csak a csoki segített.

Még nem nyugszik meg teljesen, érzem, hogy kikívánkozik belőle egy utolsó kérdés. Igen, már mondja is.

– Mami, ha, mondjuk, megesszük azt a csokit éjszaka azért, hogy ne féljünk, és ne fájjon a szívünk... akkor viszont attól fogok félni, hogy kilyukad a fogam.

– Kincsem, hát ezen azért könnyen segíthetünk. Majd megmosod utána a fogad. Ha pedig egyszer tényleg kilyukad, akkor együtt megyünk el a fogorvoshoz.

Ahogy kimondom, már érzem is, ahogy a gyerek a párnával együtt kisimul... és végre vigyorog.

Kárpáti Judit

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: iStock by Getty Images/danr13