-

1. A pompásan sikerült randim

Egy szórakozóhelyen ismerkedtem meg a sráccal, aki magas volt, zöld szemű, hullámos, szőkésbarna haja szexin a szemébe lógott... Többre ugyan nem nagyon emlékeztem az estéből, csak még arra, hogy hajnali három magasságában ő tűnt a világ legvagányabb, legokosabb, legszórakoztatóbb, leggavallérosabb, legklasszabb pasijának. A másnapi randira úgy kicsíptem magam, mint Szaros Pista Jézus neve napján, vérvörös rúzs, döglesztő cicaszemek, állig polcolt keblek, parfümfelhő, pávatoll a fenekemben, képzelheted. Már rögtön a kezdet nem sok jóval kecsegtetett, napvilágnál a pasi jó húsz centit zsugorodott daliás termetéből, a válla is mintha csapottabb lenne, a haja is zsírosan a homlokába tapad, és ez... Nem csal az orrom? Csak nem fokhagymaszagot áraszt?! Az éjjel még oly sziporkázó elme másnapra úgy elsötétedett, mint fekete macska segge lyuka napfogyatkozáskor, de talán nem is volt baj, hogy többnyire méla csöndben üldögélt velem szemben, ugyanis az elviselhetetlen hagymaszagtól, ami belőle áradt, minden egyes megnyilatkozásánál könnyek szöktek a szemembe. És nem a meghatottságtól. A randi legvége is igen emlékezetes volt. Miután felhörpintettem a maradék kávémat, és ő is kiitta a negyedik korsó sörét, rám nézett, és megfogalmazta a délután legvelősebb mondatát:

– Tudnál fizetni? Sajnos én otthon felejtettem a pénztárcámat.

2. Egy remek nap a campuson

Első éves hallgatóként szerettem volna aznap csinos, elegáns, érett ifjú hölgyként megjelenni az egyetemen. A baj csak az volt, hogy szegényes ruhatáram nem feltétlenül tette ezt lehetővé. Sebaj, gondoltam, egy kis csalással simán varázsolhatok magamból szofisztikált teremtést. Volt ugyanis egy anyámtól örökölt, avíttas műselyem blúzom meg egy kifejezetten ronda rakott szoknyám. Ezek így együtt rém ocsmányul festettek, de azt gondolta, hogy ha a tetejükre húzom a praktikus kis barna pulóveremet, akkor az pont kellemesen eltakarja a kínosabb részeket, az összhatás pedig minden bizonnyal lehengerlő lesz. Kinéztem az ablakon, kora reggel megbízhatóan gyülekeztek a felhők, tehát semmi akadálya hogy ebben a maskarában induljak útnak a harminc kilométerrel arrébb található intézménybe. Magamra is huzigáltam a hervasztóan csúf, műszálas holmikat, majd elégedetten állapítottam meg a tükörben, hogy ha kicsit félrehajtom a fejem, hunyorítok, plusz a biztonság kedvéért még a villanyt is lekapcsolom, akkor egész elegánsra sikerült rittyentenem magam. Amíg nem bontom meg a pulóverrel finom egységgé gyúrt megjelenésem, nincs para. Útnak eredtem. Egészen a sarokig. A buszmegállóban várakozva azonban már éreztem, hogy a derekamon egyre szélesedő patakokban folyik alá az izzadtság. A felhők időközben szerteszéledtek, a nap kíméletlenül tűzött le rám... mire sarkon fordultam, és elegánsan hazabattyogtam. Otthon lehámoztam magamról az undorító göncöket, belebújtam a legkényelmesebb kitérdelt mackónadrgágomba, és behúztam az első igazolatlan hiányzásomat egyetemistaként.

3. Szombat esti láz

Évek óta otthon kepesztettem a két porbafingó kölkömmel gyesen, úgyhogy talán érthető: sivatagi vándorként szomjúhoztam a felnőttesnek számító eseményeket. Társasági életem tekintélyes hányada kimerült a homokozó szélén lefolytatott „már ügyesen kakilunk a bilibe" jellegű diskurzusokban, melyhez az élet a gyerekek által elpotyogtatott koszos kiflicsücsköket kínálta körítésként. Az agysejtjeim lassú sorvadásba kezdtek, az elegánsabb ruháim (amikre az előző pont óta sikeresen szert tettem) pedig gondolatban harakirit követtek el a szekrény mélyén raboskodva. És akkor... Sugárzó fénynyalábként hasított bele hétköznapjaimnak szürke masszájába a férjem egy pompás hírrel: szombat este én is hivatalos vagyok a céges rendezvényükre! Lesz kaviáros briós és francia pezsgő rogyásig, meg izgalmasabbnál izgalmasabb népek! Elmondhatatlan boldogság áradt szét a Túró Rudi maradékaitól besavanyodott testemben. Egész héten koplaltam, hogy beleférjek az ellenállhatatlan varázsestélyimbe, sminkeket próbálgattam, friss beszédtémák után kutattam a neten, és újfent begyakoroltam a tornacsukás évek után, hogyan kell magassarkú cipőben könnyedén lejteni. Péntek este hétkor olyan gyönyörűségesre varázsoltam magam, hogy ha mellém állítottad volna az Angelina Jolie-t, még a férjem sem tudott volna megkülönböztetni bennünket. (Vagy nem merte volna, de az már más kérdés.) Már épp az ajtóban álltam, amikor...

– Te, olyan fura nekem ez a gyerek – bökött rá az egyik csemetére az apja.

– Pedig esküszöm, hogy tőled van! Vagy mire gondolsz?

– Mintha kissé sápadt lenne, és kicsit köhécsel is, nem úgy hallod?

Egy gyors lázmérés után hamar kiderült, ez a gyerek bizony elromlott, ráadásul már évekkel ezelőtt lejárt a szavatossága.

Mit volt mit tenni, visszavedlettem a jól megszokott mackómba, és otthon maradtam a gyerekeket ápolgatni. Az elegáns ruháimat, parfümjeimet és sminkecseteimet pedig másnap nagy kazalba halmoztam, és felgyújtottam. Mert hát... minek szomorítsam a látvánnyal a szívemet? Ez a műfaj nekem úgysem megy, a vak is láthatja.

Na, de épp ez a bökkenő. Mert tegnap telefonált a főnököm, és elhívott egy nagyon fontos és elegáns partira. És a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül legyek illatos és szép...

Fiala Borcsa

Kép: Doktor Szöszi (Legally Blonde, Metro-Goldwyn-Mayer, 2001)