-

Alkatilag nem bírom a horrort. A sehányadik típusú találkozásokat. Az ésszel nem megmagyarázható dolgokat. Valamint, ha ez nem volna elég, egy váratlan éjszakai zajforrástól simán ébren töltök egy egész éjszakát.

Mindezt jól tudtam akkor is, amikor esti internetes kószálásom közepette, jócskán altatás után elém bukkant egy gyűjtés horrorisztikus mondatokból. Az alcím szerint durvábbak, mint egy egész film. Ne kérdezzétek, nem tudom megmagyarázni, miért akartam én ezt látni. De kattintottam. És kész volt a baj. Aznap este már fényárba borítottam a lakást egy szimpla pisilés miatt, a hideg veríték csorgott rajtam, miközben eljutottam az ágyamig, és mondanám, hogy sokáig forgolódtam álmatlanul, de nem forgolódtam, mert mozdulatlanul, tágra nyílt, sötétbe meredő szemekkel feküdtem halálos parában hajnalig. (Bizonyára nem akartam felhívni a figyelmet magamra semminemű mozgással a szobában ólálkodó szellemlényeknek, nem tudom, ilyenkor az ember nem gondolkodik. Illetve szigorúan egy dologra tud gondolni, de arról úrinő nem beszél.)

Nos, ez az éjszaka valahogy csak elmúlt, és aztán jött a többi nap, ahogy szokott, a következő éjszakán nyilván a fáradtság erősebb volt a félelemnél, azóta pedig gondosan ignoráltam az erre való gondolást, ha már csak éreztem a szelét valami ilyesféle negatív eszmének, erőnek erejével tereltem el onnan minden gondolatot.

Egyik éjszaka azonban, miután a gyermek inni kért (nem szokott)  félálomban hallottam egy nehezen összetéveszthető zajt lentről. (A galériás tetőtér lenti részéről beszélünk.) Egy olyan koppanás, de pont olyan, mint amikor beverem a fejem a nyitva hagyott konyhaszekrény ajtajába. Azonnal felültem az ágyban, és gyorsuló pulzussal próbáltam rájönni, mi történhetett. „Valaki épp most jött be a lakásba, ez volt az ajtóbetörés hangja. Valaki bejött, és kirámolja a szekrényeket, hátha talál valamit, eközben bekoppintotta azt a cuki kis buciját. Amatőr földönkívüli rosszul mérte be a leszállást. Leszakadt a szekrényben a fogas."

Sötétben, félelemben az utolsó verziónak semmi, de semmi realitása, annyit mondhatok. Tehát elkezdtem latolgatni, mennyi időm van, mire felér az emeletre a… a ki? Ember? Szellem? UFO? Már-már nem kaptam levegőt, és nyilván ezen a ponton nem tudtam ignorálni a múltkori rohadt mondatokat sem.

Abban bíztam, hogy a ha lent lévő bárki is belegyalogol a szőnyegen hagyott legókba, akkor legalább hallanám, kivel állunk szemben. Ja, nem gyalogolhat bele, mert este csak a puzzle-t hagytuk szanaszét, a francba!

Hopp, egy reccsenés! Ereimben meghűlt a vér, na, mondom, akárki ez, elindult felfelé.

Az agyam lázasan járt, mit tehetnék a feneketlenerdő-sötétben, egyszálmagam, hajnali háromtízkor. Már azon voltam, hogy a gyerekszobából kell lyukat vágni a szomszéd felé, akinek most meg kell értenie: vismajor van, emberélettel nem szórakozunk. Eddigre már annyira kész voltam, hogy kevés arra minden szó. Síri csönd, csak a szívverésem. Olykor a zihálásom. Próbáltam logikusan gondolkozni. (Logikusan. Akkor, amikor a gondolkodás se megy, érted, ugye?) Első lépésben mindenesetre (lassan, nesztelenül mozogva) tereptárgyat húztam az ajtó elé. Szennyeskosárral is lehet időt nyerni, mindegy, ki jön, kicsit lassul, már jó lehet, gondoltam nagy hercigen. Egy ceruza volt a könyvjelző az ágyam mellett, azt is magamhoz vettem, mondom, ha idáig eljön a… bárki, és van neki szeme, kiszúrom. Ki én! Újabb koppanás, háromhuszonkilenc.

Szomorúan gondoltam arra, hogy ha nem is kell közelharcban megvédeni az életemet, reggelig akkor is megöl az ideg, ezt nem lehet ezt kibírni.

Azért lassan feladtam a vigyázzban ülés pozícióját. Először csak úgy feküdtem, hogy bármikor szökkenhessek, ha jön a… veszély, de aztán szépen lassan, a fáradtsággal arányosan ernyedt a test, és már csak néha eszméltem, hogy valami nyikorgás… valami reccsenés… távolról egy vonatfütty… elindult az első busz… áru jött a lenti boltba… Mindannyiszor arra gondoltam, senki nem kerülheti el a sorsát… és eléggé kár értem, olyan fiatal voltam még…

Reggel nyilván úgy ébredtem, mintha megdöntöttem volna a tizenegy napos ébrenléti világcsúcsot, öt perc további alvásért gyakorlatilag bármit megadtam volna, ha bárki kéri, eddigre az életemet is.

Amikor lejutottam, megnéztem, mi van nyitva, mi szakadt le. Mi tűnt el.

Semmi. Semmi, de semmi.

Nem nyugodtam meg.

Az egyedülálló anyák élete, barátaim, ha beszariak, különösen nehéz.

Szigeti Éva