-

Legyen világos, hogy nincs bennem versenyszellem, eszem ágában sincs az ő esküvőjét lefitymálni. Eszem ágában sincs az ő mély és mégis romantikus gondolatait überelni. Egyszerűen csak szeretném, ha tudnátok, hogy az, amit ő esküvő címén átélt, lófasz ahhoz képest, amit én. Igen, igen. Sajnálom, „Dórikám”, egyszerűen ilyen az élet. Ezt IS ügyesen, jobban, frappánsabban, elegánsabban oldottam meg.

Tehát most csak nektek, csak Dóri miatt elmesélem, milyen is egy igazi – hallod, Dóri??? – egy I-GA-ZI, nagyszabású esküvői ceremónia… hogy a rosseb egye meg az egészet!

Még mielőtt rátérnék az ültetési rend gondos megtervezésére, valamint az ekrü és a törtfehér különbségének definálására, melyről az átlagos menyasszony semmit sem tud, hadd kezdjem onnan ezt a történetet, amikor apámék először megpillantották az én férjjelöltemet.

Épp a koli előtt tekert el a biciklijével, amikor a szüleim megérkeztek ugyanide a diplomaosztómra. Anyám könnyesröhögéssel annyit mondott, amikor meglátta a tekerő emberjelöltet:

remélem, nem EZ az. Még mielőtt beleélte volna magát ebbe, és elkezdte volna sorolni az ideális vőjelölt paramétereit, gyorsan közbeavatkoztam, és rávágtam, hogy: de.

Anyám reakciója picit meglepett, mert a röhögése csak fokozódott, még talán picit meg is csípte az arcomat, hogy perszepersze, majd büszkeségtől ragyogva összenézett apámmal, nyugtázva, hogy igazán gyilkos humorú lánnyá cseperedtem. Amikor azonban a nevetés könnyfüggönye mögül észrevette, hogy nem mulatok vele, lassan vigyázzba merevedtek a nevetőráncai, aztán újra összenézett apámmal, de a tekintetéből most nem büszkeség áradt, hanem a kétségbeesés, hogy bazmegmostmitcsináljunk?

Nos, az ünnepélyes bemutatkozás itt értelemszerűen elmaradt, helyette néhány hét múlva megjelent nálunk az ember és az anyós, hogy jelezzék, ők lesznek az új család. Nos, ha a biciklis jelenetet kínosnak éreztétek, akkor jobb ha tudjátok, hogy az sehol nem volt ehhez az első naaagy családi összejövetelhez képest. Nem megyek bele a részletekbe, maradjunk annyiban, hogy apám végig a padlót bámulta, miközben azon morfondírozott, hogy vajon hány évesen szabadul, ha most gyorsan berohan a vadászpuskájáért, és leszedi az újdonsült rokonokat. Valószínűleg azonban kétjegyű szám jöhetett ki, mert úgy döntött, inkább iszik még pár fröccsöt, szóda nélkül, töménnyel hígítva.

Azt is fontos tudnotok, hogy én nem akartam esküvőt. Mindig is feszengtem ünneplőben, a tortát nem különösebben szeretem, hortobágyi húsos palacsintát meg lehetett enni mások esküvőjén. Gyereket viszont szerettem volna.

És itt most újabb vallomással tartozom. Ugyanis nem azért akartam gyereket, amiért gyereket akarni illik, szokás, nem azért, mert előtörtek belőlem az anyai érzések, nem azért, mert elolvadt a szívem ahányszor csak megláttam egy babakocsiban heverő rózsaszín kis puhát, nem azért, mert apró kezek finom simítására vagy taknyos orrocskák törölgetésére vágytam. Azért akartam gyereket, mert éppen sehol se tartottam az életcéljaim elérésében, de úgy gondoltam, ez mulandó állapot. Úgy gondoltam, író leszek, és ha majd a kiadók sorban verik öklükkel az ajtómat, hogy írjak nekik valami csodát, akkor én nem akarok, nem tudok majd pelenkázással bajlódni. Mivel ekkor éppen nem kopogtatott senki, úgy tűnt, itt az alkalom. Így hát alkut kötöttünk a férjemmel. Lesz gyerek, ha lesz esküvő. Gondoltam, ha gyorsan, minden cécó nélkül lezavarjuk, akkor üssebassza.

Úgyhogy varrattam egy ruhát, anyaggal, varratással együtt hétezer forintért, majd mondtam apáméknak meg a bátyáméknak, hogy ha gondolják és ráérnek, akkor ugorjanak be az esküvőre. Jó, picit túloztam. Természetesen én is készültem a nagy napra, hiszen úgy terveztem, hogy egynél többször nem igenezek.

A családdal bensőséges hangulatban tervezgettük, hogy nyugodtan maradjanak otthon, ha nem tetszik nekik a döntésem, és az egymás iránti tisztelet határát többször is átléptük ebben a hisztérikus állapotban, mire végül testileg és lelkileg megtépázottan, mellkasukban a „mégiscsak a lányunk” fáradt dobogásával beálltak mögém a csatasorba. Elfogadták… jó nem, de elnézték, hogy senkit nem akarok meghívni az esküvőmre, csak mert úgy illik. Elfogadták… jó nem, de elnézték, hogy nem akarok lagzit, csak mert úgy illik. Hogy nem lesz esküvői fotós, se menyasszonytánc, hogy nem tartok igényt nászajándékra, se esküvői csokorra. Amikor azonban azt mondtam apámnak, ugorjon már ki a műhelyébe és esztergáljon nekem orvosi acélból egy pár karikagyűrűt, akkor azért fennakadt a szemük. Annyira, hogy a „szerintem ez csak egy szimbólum, tök mindegy miből van” – érvemmel se tudtam őket újraéleszteni.

Egy lehetőségem maradt a násznép felélesztésére: tört aranyként értékesítettem az életemben addig összegyűjtött két gyűrűmet és két pár fülbevalómat, és már kész is lett az a nyomorult aranygyűrű. Csalódást láttam anyám szemében akkor is, amikor az esküvő reggelén a fáskamra faláról lehántott borostyánból csokrot kötöttem magamnak, fehér temperával pedig apró pöttyöket festettem rá. De csak akkor döntöttem úgy, hogy egy szál kálára cserélem az esküvői csokromat, mikor a bátyám hangos röhögésben tört ki a csináld magad bokrétám látványától.

Szépen beöltöztem, a hajamba rezgőt tűztem, és a szakadó hóban, a férjemmel és a hét fős násznéppel együtt bevonultam a templomba. A papnak odasúgtam, hogy ne húzzuk az időt, koncentráljunk a kötelező körökre, mert rohadt hideg van.

Ezt követően csak kétszer röhögtem el magam. Egyszer, mikor megláttam betántorogni a már kicsit se szomjas sekrestyést, akinek aznap nem sikerült jól a favágás, és a hanyagul bekötözött kezéből vér csöpögött a templomkőre. Másodszor, amikor a férjem többször is belegabalyodott az anyaszentegyház szó kimondásába, helyette viszont hajszál híján kicsúszott egy azanyjapicsáját.

A gyászos hangulatban lévő családdal aztán elmentünk ebédelni. Volt torta is. Az anyósom csináltatta. Az, hogy nem vágott egymás szavába a hangosan mulató násznép, erős eufemizmus ahhoz a mély szomorúsághoz képest, ami a szüleim szívéből áradt.

Tizenhárom év telt el azóta. (Azt hiszem. Nem vagyok jó a nagy napok számontartásában. Lehet, hogy csak tizenkettő.) Az esküvő után egy héttel kiderült, hogy terhes vagyok. Az esküvőre meg nem hívott picit sértett rokonság nyugtázta, hogy nyilván a gyerek miatt volt ilyen sürgős és csendes a szertartás.

A férjemmel sok mindenen túl vagyunk már. Őrizzük a „parazsat”, ahogy Dóri mondaná. Hol több, hol kevesebb sikerrel. Sok boldog pillanatunk van. Hogy örökké így lesz-e? Nem tudom. És nem tudtam biztosan akkor sem, amikor kimondtam az igent. Pont emiatt igyekeztem távol tartani magam az esküdözéstől. Pedig – figyeljetek, mert egy percre minden cinizmusomat levedlem most:

az esküvő nemcsak egy papír, hanem egy döntés. Egy döntés, hogy mostantól, ha valami nem úgy alakul, ha valami nem tetszik, akkor nem válunk, hanem alakítunk és alakulunk. És a hit, hogy valakiért megéri.

Még akkor is, ha a nászéjszakán horkolt úgy igazán fülsértően és kibírhatatlanul először… a szemét.

Kormos Anett

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Alessandro Colle