Poirot egy nyomozása során bizony bolondot csinált magából – Olvass bele Agatha Christie krimijébe!

–

Agatha Christie: Adventi krimik

Fordította: Gy. Horváth László

Helikon, 2025, 298 oldal

Fülszöveg: Egy bögre forró tea, egy puha takaró és egy kötetre való Agatha Christie-novella. Mi más kell még a téli estékre, amikor egyre rövidebbek a nappalok és sötétebbek az éjszakák?

Tomboló hóviharok, veszélyes ajándékok, méreg a portóiban és egy váratlan látogató... Ezekben az advent és újév között játszódó novellákban Agatha Christie minden híres nyomozójával találkozhatunk. Miss Marple egy gyógyszállóban tölti a karácsonyt, Hercule Poirot vidéken, Parker Pyne Mallorcán, Mr. Quin és Mr. Satterthwaite egy kastélyban, Tommy és Tuppence pedig egy vidéki fogadóban – a nyomukban pedig ott jár a halál...

–

A csokoládés doboz (részlet)

Viharos este volt. Odakinn dühödten bömbölt a szél, az eső nagy rohamokban verte az ablakot.

Poirot és én a kandallóval szemközt üldögéltünk, lábunkat a vidáman pattogó tűz felé nyújtva. Kisasztal állt közöttünk. Felém eső oldalán gondosan elkészített forró puncs, Poirot-én egy csésze sűrű, édes csokoládé, amibe én száz fontért se kóstoltam volna bele! Poirot a sűrű barna kotyvalékot kortyolgatva a rózsaszín porceláncsészéből, elégedetten felsóhajtott.

– Quelle belle vie!(1) – mormolta.

– Bizony, jó világ is ez – helyeseltem. – Nekem állásom van, méghozzá kitűnő! Maga pedig híres ember……

– Oh, mon ami! – tiltakozott Poirot.

– De hiszen az. És megérdemelten! Ha sikerei hosszú sorára visszagondolok, szinte megdöbbenek. Szerintem maga azt se tudja, mit jelent a kudarc szó!

– Vicces ember lenne, aki ezt állítaná magáról!

– De komolyan, vallott valaha is kudarcot?

– Számtalanszor, barátom. Hát hogy képzeli? La bonne chance(2) nem lehet mindig az ember pártján. Megesett, hogy későn kértek fel. Sokszor valaki más, aki ugyanabban az ügyben nyomozott, előbb ért célba. Két ízben pedig megbetegedtem, amikor már éppen a siker küszöbén voltam. Hullámvölgyek is vannak az életben, barátom.

– Én nem ilyesmikre gondoltam – mondtam. – Hanem arra, hogy elszúrt-e valaha is egy ügyet a saját hibájából.

– Ah, értem már. Arra céloz, csináltam-e már magamból díjnyertes szamarat, ahogy önök ideát mondják. Egyszer, barátom…… – Lassú, tűnődő mosoly jelent meg az arcán. – Igen, egyszer bolondot csináltam magamból.

Hirtelen kiegyenesedett székében.

– Hallgasson ide, barátom, tudom, hogy meg szokta örökíteni az én kis sikereimet. Hát most tegyen hozzá még egy történetet a gyűjteményéhez, egy kudarc történetét!

Előrehajolt, és egy fahasábot helyezett a lángok közé. Azután gondosan megtörölgette kezét a kis kendővel, amely a kandalló oldalán lógott egy szögön, és hátradőlve belefogott előadásába.

Amiről most mesélni fogok magának (kezdte M. Poirot), az Belgiumban történt, sok-sok esztendővel ezelőtt. Akkoriban rettenetes harc dúlt Franciaországban az állam és az egyház között. M. Paul Déroulard közismert francia képviselő volt. Nyílt titoknak számított, hogy miniszteri tárca várományosa. Egyik legádázabb tagja volt a katolikusellenes pártnak, és biztosra lehetett venni, hogy amint hatalomhoz jut, vad ellenségesség fogadja majd. Több értelemben is különös ember volt. Nem ivott, nem dohányzott, más téren azonban nem voltak skrupulusai. Érti, Hastings, c’était des femmes – toujours des femmes!(3)

Néhány esztendővel azelőtt vett feleségül egy brüsszeli ifjú hölgyet, aki jelentős dot-t hozott a házasságba. A pénz kétségkívül jól jött a karrierje szempontjából, családja ugyanis nem volt gazdag, habár joggal címezhette magát M. le baronnak,(4) amikor csak óhajtotta. A házasságból nem születtek gyermekek, és az asszony két évvel később meghalt – leesett a lépcsőn. Egyebek között férjére hagyott egy házat a brüsszeli avenue Louise-on.

Ebben a házban hunyt el váratlanul a képviselő, éppen amikor lemondott az a miniszter, akinek tárcáját megörökölte volna. Az újságok hosszú nekrológokban ismertették életpályáját. Halálát, melyre közvetlenül vacsora után került sor, szívelégtelenségnek tulajdonították.

Abban az időben, mon ami, mint jól tudja, a belga detektívtestületben szolgáltam. M. Paul Déroulard halála nem érdekelt különösebben. Mint szintén tudja, én bon catholique(5) vagyok, elhunytát ezért kifejezetten szerencsésnek tartottam.

Körülbelül három nappal később, amikor már éppen kivettem a szabadságomat, felkeresett lakásomon egy sűrű fátylat viselő, de láthatóan nagyon fiatal hölgy; jeune fille tout à fait comme il faut-nak(6) látszott.

– Ön monsieur Hercule Poirot? – kérdezte halk, édes hangon.

Meghajoltam.

– A detektívtestülettől?

Ismét meghajoltam. – Kérem, mademoiselle, foglaljon helyet – mondtam.

Elfogadta invitálásomat, és félrehúzta fátylát. Arca bájos volt, noha egészen kimarták a könnyek, s valami szívszorongató bánat ült rajta.

– Monsieur – mondta –, tudom, hogy szabadságon van. Ezért jogában áll elfogadni egy privát megbízást. Tudja, a rendőrséget nem akarom belevonni ebbe.

Megráztam fejemet. – Attól félek, lehetetlent kér, mademoiselle. Én szabadságon is rendőr vagyok.

Előrehajolt. – Écoutez, monsieur.(7) Csak annyit kérek, hogy nyomozzon. Vizsgálódásai eredményét utóbb nyugodtan jelentheti a rendőrségen.

Ha igaz, amire gyanakszom, úgyis szükségünk lesz a törvény gépezetére.

Ez már egészen más volt, és én minden további nélkül álltam szolgálatára.

Egy kissé elpirult. – Köszönöm, monsieur. Azt szeretném, ha kivizsgálná M. Paul Déroulard halálát.

– Comment?(8) – kiáltottam fel csodálkozva.

– Monsieur, nincs semmi kiindulópontom… csak a női ösztön, de meg vagyok győződve róla – igen, meg vagyok győződve –, hogy M. Déroulard nem természetes halállal halt meg!

– De hát az orvosok…

– Az orvosok tévedhetnek. Olyan egészséges volt, olyan erős. Ah, monsieur Poirot, könyörgök, segítsen…

Szegény gyermek szinte magánkívül volt. Már-már térdre borult előttem. Csitítgattam, ahogy tudtam.

– Segítek önnek, mademoiselle. Biztos vagyok benne, hogy félelmei alaptalannak bizonyulnak, de majd meglátjuk. Először is, kérem, írja le a házban lakókat.

– Ott vannak természetesen a cselédek, Jeanette, Félice és Denise, a szakácsnő. Ő már évek óta szolgál, a többiek egyszerű falusi lányok. François szintén régi bútordarab. Azután monsieur Déroulard édesanyja, aki vele lakott, továbbá jómagam. Az én nevem Virginie Mesnard. Szegény sorsú unokahúga vagyok a néhai madame Déroulard-nak, M. Paul feleségének, és három éve a háztartás tagja. Nos, leírtam önnek a háznépet. Volt továbbá két vendég is a házban.

– Kicsodák?

– M. de Saint Alard, M. Déroulard franciaországi szomszédja. És egy angol barátja, Mr. John Wilson.

– Most is ott vannak még?

– Mr. Wilson igen, de M. de Saint Alard tegnap elutazott.

– És mi a terve, mademoiselle Mesnard?

– Ha ön fél óra múlva megjelennék a házban, ennek magyarázatául már kitaláltam egy történetet. Valamiféle újságíróként kellene bemutatnom. Azt fogom mondani, hogy Párizsból jött, és ajánló névjegyet hozott M. de Saint Alard-tól. Madame Déroulard-nak igen gyenge az egészsége, nem fog törődni a részletekkel.

Mademoiselle leleményes ürügyével be is jutottam a házba, s egy kurta beszélgetés után a halott képviselő anyjával, ezzel a csodálatosan fensőbbséges és arisztokratikus, ámbár láthatóan hanyatló egészségű teremtéssel, szétnézhettem az egész épületben.

Nem tudom, érti-e, barátom (folytatta Poirot), milyen nehézségekkel álltam szemben. Egy ember, aki három nappal azelőtt halt meg.

Ha valóban gaztettre került sor, az csak egyfajta lehetett – méreg!

És én nem láthattam a tetemet, nem volt lehetőségem megvizsgálni, analizálni semmiféle közeget, mellyel a mérget a szervezetébe juttatták. Nem voltak nyomok, sem hamisak, sem másfélék. Vajon megmérgezték azt az embert? Vagy természetes halált halt? Nekem, Hercule Poirot-nak kellett, minden segítség nélkül, eldöntenem a kérdést.

Először is kikérdeztem a cselédeket, s közreműködésükkel rekonstruáltam azt az estét. Különös figyelmet fordítottam a vacsorafogásokra és arra, hogyan szolgálták fel ezeket. A levest maga M. Déroulard merte ki egy tálból. Utána kotlett következett, majd csirke. Végül gyümölcskompót. Mindez az asztalra helyezve, és monsieur által kiosztva. A kávét nagy kannában hozták a vacsoraasztalhoz. Itt tehát nem volt semmi, mon ami… lehetetlen egyvalakit megmérgezni úgy, hogy ne mérgeződjék meg mindenki! 

Vacsora után madame Déroulard visszavonult lakrészébe, és mademoiselle Virginie is vele tartott. A három férfi átment M. Déroulard dolgozószobájába. Egy ideje már kellemesen csevegtek, amikor a képviselő hirtelen elvágódott a padlón. M. de Saint Alard kirohant, és szólt François-nak, hogy azonnal hívjon orvost. Az inas szerint azt mondta, kétségkívül szívszélhűdésről van szó. De mire az orvos megérkezett, a betegen már nem lehetett segíteni.

Mr. John Wilson, akinek mademoiselle Virginie bemutatott, afféle tipikus angol volt, középkorú, testes ember. Nagyon brit akcentusú franciasággal előadott története alapjában ugyanez volt.

– Déroulard-nak hirtelen vörös lett az arca, és felbukott.

Többet itt már nem deríthettem ki. Átmentem hát a tragédia helyszínére, a dolgozószobába, ahol kérésemre egyedül hagytak. Egyelőre semmi sem támasztotta alá mademoiselle Mesnard teóriáját. Csakis önámításnak tekinthettem részéről a dolgot. Bizonyára romantikus érzelmeket táplált a halott iránt, ezért nem fogadta el az észszerű magyarázatot. Mindazonáltal apróra átvizsgáltam a dolgozószobát. Éppenséggel elképzelhető lett volna, hogy valaki injekciós tűt rejt a halott székébe oly módon, hogy a halálos dózis a szervezetébe kerülhessen. Az apró szúrás, amit okoz, észrevétlen maradhat. De semmi jelet nem láttam, ami ezt az elméletet alátámasztotta volna. Csüggedt mozdulattal belevetettem magam a székbe.

– Enfin, feladom! – mondtam fennhangon. – Sehol egy nyom! Minden teljesen normális.

Amint kimondtam, tekintetem egy csokoládés dobozra esett egy közeli asztalon, s a szívem nagyot dobbant. Lehet, hogy nem kulcs M. Déroulard halálához, de végre valami, ami nem normális. Felemeltem a fedelét. A doboz tele volt, érintetlen; egy csokoládé sem hiányzott – de ez csak fokozta a furcsaságot, amire felfigyeltem. Ugyanis, Hastings, a doboz maga rózsaszín volt, a fedele azonban kék. Mármost gyakran látni kék szalagot egy rózsaszín dobozon és fordítva, de egy doboz, amely ilyen színű, a fedele meg amolyan… nem, nem – ça ne se voit jamais!(9)

Egyelőre még nem láttam, mennyiben lehet hasznomra ez a furcsaság, de elhatároztam, hogy mint különös dolgot kinyomozom. Csengettem François-nak, és megkérdeztem tőle, szerette-e néhai gazdája az édességet. Bánatos mosolyra húzódott a szája.

– Szenvedélyesen, monsieur. Mindig kellett lennie egy doboz csokoládénak a házban. Tudja, bort sosem ivott.

– De ehhez a dobozhoz még hozzá sem nyúltak. – Felemeltem a fedelét és megmutattam.

– Pardon, monsieur, ezt a halála napján vásárolták, mert a másik már majdnem teljesen kifogyott.

– Tehát az a másik a halála napján fogyott ki – mondtam lassan.

– Igen, monsieur, reggel üresen találtam és kidobtam.

– A nap bármely órájában evett édességet M. Déroulard?

– Rendszerint vacsora után, monsieur.

Kezdtem érteni a dolgot.

– François – mondtam –, tud maga hallgatni?

– Ha szükséges, monsieur.

– Bon! Tudja meg tehát, hogy én rendőr vagyok. Elő tudná keríteni nekem azt a másik dobozt?

– Bizonyára, monsieur. A szemétládában lesz.

Kiment, és pár perc múlva egy porlepte tárggyal jött vissza. Ugyanolyan doboz volt, mint amit a kezemben tartottam, csakhogy ennek az alja volt kék és a fedele rózsaszín. Megköszöntem François-nak, még egyszer titoktartásra intettem, és minden további nélkül távoztam az avenue Louise-i házból.

...

(1) Szép az élet!

(2) Szerencse.

(3) A nők – örökösen a nők!

(4) Báró úrnak.

(5) Jó katolikus.

(6) Ízig-vérig úrileánynak.

(7) Hallgasson ide, uram.

(8) Micsoda?

(9) Ilyen nincs!

WMN szerkesztőség