A nagy grincstelenítő advent, avagy így próbálom megszerettetni a párommal a karácsonyt

–

Már akkor tudtam: ha egy szép napon saját családom lesz, nekem tetsző, egyedi rituálékat alakítok majd ki, ám nem számítottam arra az apró tényre – igazolva a sztereotípiákat –, hogy pontosan olyan társat választok magamnak, mint amilyen az apám. Pedig esküszöm, nem volt a homlokára írva! Első blikkre úgy tűnt, a racionális, két lábbal a földön járó, rendmániás fateromtól távolabb sem állhatna egy ADHD-s zenész, de láss csodát, egy tulajdonságban mégis osztoznak: ez pedig a karácsonygyűlölet (meg a mánia, hogy az edényeket el kell mosni a mosogatógépbe rakás előtt). Úgy kell nekem.

Mielőtt hosszabban belemennék, azért hadd mentsem fel kicsit életem két legfontosabb férfiját a vádak alól – hiszen, ahogy az sejthető, ők sem véletlenül utálták meg az ünnepeket.

Mindkettejük esetében meglehetősen nehéz élmények, családi feszkók, kellemetlen konfliktusok kötődnek a téli hacacáréhoz, de a kapitalizmuskritikus gondolkodásmódjuk és a sokszor erőltetett vallásos köntös sem könnyítették meg a dolgukat.

És noha engem – sorrynotsorry – kilóra meg lehet venni pár szép fényfüzérrel és hógömbbel, egy percig sem okolom őket, amiért nem kelt bennük jó érzést a látszat kedvéért összecsődített család és a vásárlásösztönző marketingkampányok látványa.

(Disclaimer: apám üzeni, hogy most már nem utálja annyira a karácsonyt. Ez a cikk szempontjából lényegtelen, mert már nem élünk együtt – de a kedvéért ideírtam.) 

Nem okolom őket – írom most –, de ha őszinte akarok lenni, azt is hozzáteszem: azért baromi nehéz úgy átadni magam az ünnepi hangulatnak, hogy közben a szoba másik végében egy-egy grincs dörmög.

Nincs mit szépíteni ezen:

ha valaki folyton feszkózik melletted, miközben épp próbálod díszbe öltöztetni a lelked, az a te élményedre is rányomja a bélyegét – és igen, sokszor éreztem azt, hogy elveszik tőlem a karácsonyom, letörik a lelkesedésem, átszínezik a várakozásom.

Eddig.

Aztán idén úgy döntöttem, ezen változtatni fogunk. Mert ha a párom szar gyerekkori élményeit nem is törölhetem ki, az aktuálisakra igenis van ráhatásom – ezért hát tudatosan készülni kezdtem a nagy grincstelenítő adventre. Ha te is hasonló problémával küzdesz, és ugyanolyan buzgómócsing vagy, mint én, még akár jól is jöhetnek ezek.

1. Mindennap emlékeztetem rá: a várakozás csodálatos dolog!

Nem, ezzel egyáltalán nem találtam fel a spanyolviaszt, már az 1900-as évek Németországában is megszületett ez a zseniális ötlet, amit úgy hívnak: adventi naptár. Csak épp nem mindegy, hogy mi van benne! Egy átlagos karácsonykedvelő embernél a sima csokis-szupermarketes verzió is nagyot megy, de mivel mi az ünnepi ellenérzéseknek köszönhetően mínuszról indulunk, ennél nagyobbat kellett villantanom. Így született meg a nappali és a konyha 24 különböző pontján elhelyezett kis zacskó, amikbe mind-mind személyreszabott ajándékokat raktam, és amik (most így 5-én úgy tűnik), némiképp segítenek abban, hogy a párom ne gyűlölje már ébredéstől kezdve a hátralévő 19 napot.

Azonban mielőtt még bárki bűntudatot érezne, amiért ő nem kínlódik napokon át zsákok festegetésével és dekorálásával, hadd mondjam el: ezt a projektet legalább annyira csináltam a saját kedvemért, mint a pároméért, ugyanis mániákusan imádok kreatívkodni. (És tök oké, ha neked ehhez se kedved, se affinitásod.) Ráadásul a zacskókba *tényleg* apróságok kerültek, szóval pénztárcakímélő is volt a mutatvány.

Hogy mi mindent tettem bele, arról még nem írhatok bővebben (hiszen még visszavan 19 zacskó), de íme, néhány ötlet: kedvenc csokikkal, otthon igénybe vehető hátmasszázs-kuponokkal is elég nagyot lehet aratni.

A lista pedig egyéni igény szerint bővíthető az öngyújtótól kezdve a csilipaprikán át a kézműves kis karácsonyfa-figurákig, pengetőig, fűszerekig, vagy ezeknél vadabb, itt le nem írható dolgokig.

(Ezt mindenkinek a fantáziájára és a kapcsolati dinamikájára bízom.)

2. A legjobb, ha mindenki azt csinálja, amit tényleg élvez

Büszkén jelentem: a párkapcsolatunk már az első percétől kezdve sem menne át a dúródóra-szűrőn, ugyanis mindent pontosan fordítva csinálunk, mint ahogy a nagy magyar patriarchális berendezkedés azt megkívánná. Míg a párom (hímnemű) lenyűgözően főz, sokkal precízebben takarít, mint én, és ha kettőt köhintek, már főzi is a gyömbérrel kevert kamillateát, addig én autót vezetek, intézem a pénzügyeket, szervezem az utazást, egyeztetek a szerelővel. Ha pedig már eleve így működünk – és ez mindenkinek tök komfortos –

mégis miért ne oszthatnánk el az erősségeinknek és képességeinknek megfelelően a karácsonyi feladatokat is?

Minekután három karácsonyon át rendre kiderült, hogy ő totálisan befeszül az ajándékvásárlástól, és 24-e reggelig halogatja is azt, egy az egyben kivontam ebből a képletből. Most már csakis egyedül megyek, kényem-kedvem szerint grasszálok órákon át a vásárok sorai között és a plázában, ő pedig eközben szépen kitakarít a vendégek érkezésére, és jut ideje olyan dolgokra, amiket őszinte lelkesedésből csinál – tavaly például ez a karamellizált popcorn és a saját készítésű csípős szósz volt, amiket az ajándékok mellé adtunk.  

3. Élmények > tárgyak

Mivel anno sem a tárgyak, hanem a nehéz élmények piszkították be a karácsonyait, ezt leginkább hasonló módon lehet újraírni is. Mégpedig úgy, hogy

ha korábban feszültség kapcsolódott az adventvasárnapokhoz, akkor most irány a libegő, ha korábban konfliktus lengte be a szentestét, akkor most itt az idő, hogy filmmaratont tartsunk a kedvenc filmjeiből – akkor is, ha azok minimálisan sem illeszkednek az ünnepi tematikába.

És persze szuper, ha kerül valami kedvesség a fa alá, tíz év elteltével úgysem az új húrkészletére, sokkal inkább a közös élményekre emlékszik majd – amik remélhetőleg egy idő után átírják a korábbi negatívumokat, ugyanakkor a kapcsolatunkat is építik, és én is megélhetem általuk a ráhangolódást. 

Persze, miközben ezt írom, azért azt is tudatosítom magamban: csodát nem várhatok. A fiatalon szerzett rossz élmények felülírása egy élet feladata – és nem csak cuki adventi csomagokon múlik –, ehhez pedig türelem, rengeteg beszélgetés, és a saját érzéseim függetlenítése is szükséges. Hiszen míg próbálok neki örömöt okozni, addig a saját hangolódásomról sem feledkezhetek meg. (Bár a fenti példákban ez a kettő szerencsére együtt jár.)

Takács Dalma